Beszélgetés dr. Balogh Józseffel, az „Eger Kiváló Orvosa” elismerés birtokosával
Manapság, amikor a klubhűség nemcsak a sportban nem divat, de a munkahelyeken sem, különösen figyelemre méltó, ha valaki úgy dolgozik le közel fél évszázadot egy egészségügyi intézményben, hogy 2021-ben – jó ideje már nyugdíjasként – ugyanott gyógyít, ahol 1973-ban friss diplomával a kezében elhelyezkedett. Hát még, ha tudjuk, hogy az a személy, akiről szó van, nevezetesen dr. Balogh József, a Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet invazív mátrix osztálya traumatológiai részlegének főorvosa, augusztus 20-a óta immáron az „Eger Kiváló Orvosa” kitüntető cím birtokosának is mondhatja magát. Az elismerést többek között a „szakmai alázattal, nagy elméleti és gyakorlati felkészültséggel” végzett tevékenységének köszönheti. Beszélgetésünk során a sebészeti területen ellátott feladatairól épp úgy kérdeztük őt, mint arról, hogy miért tartott ki ilyen hosszú időn át városunk kórháza mellett.
Főorvos úr! Elárulja, mi járt a fejében a kitüntetés átvétele után?
Természetesen nagyon örültem – akárcsak a feleségem és a lányunk –, később pedig azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon miért épp rám gondoltak, akik ezt az elismerést odaítélték, és hogy nem akad-e valaki, aki jobban rászolgált volna erre a megtiszteltetésre. És, ha már az imént a feleségemet említettem, annyit hadd jegyezzek meg, hogy szilárd családi háttér nélkül ezt a munkát aligha lehetne csinálni. Miután a feleségemmel, aki a nyugdíjba vonulásáig belgyógyászként ténykedett, mindketten tudtuk, mivel jár ez a hivatás, így odahaza ebből nem adódtak gondok.
Ez volt a közelmúlt, ám most ugorjunk vissza az időben pár évtizedet! Visszaemlékszik még, hogyan került e pályára?
Annyi bizonyos, hogy nem volt előttem családi példa, hiszen az édesapám Egercsehiben dolgozott bányászként, az édesanyám pedig vagy otthoni munkát végzett, vagy bérmunkában varrt különböző ruhadarabokat. Azt, hogy pontosan mi vitt a gyógyítás felé, ma már nem igazán tudom megmondani, ám nagy valószínűséggel jelentős szerepet játszott benne az, hogy mindig is szerettem volna a beteg, sérült embereken segíteni.
És később miért a sebészet, majd – azon belül is – a kézsebészet mellett kötelezte el magát?
A sebészet nemcsak érdekelt, de annak idején nagyon szerettem ott dolgozni. A baleseti sebészet pedig különösképpen vonzott, köszönhetően egyebek mellett annak a hihetetlenül gyors fejlődésnek, ami ezen a területen lejátszódott. Amikor pedig ennek keretei között megszerveződött a kézsebészeti ellátás, nem sokat haboztam: részben, mert izgattak az itt rám váró teendők, nem utolsó sorban pedig, mert egy sérült kéz funkcióinak helyreállítása jelentős kihívás, valamint meglehetősen komoly és felelősségteljes feladat, ugyanis ennek sikere döntően befolyásolja, hogy valaki képes-e az addig megszokott életét élni, teljes értékű munkát végezni. Ez önmagában is nagyszerű motiváció egy orvos számára, s akkor még nem szóltunk a mikrosebészet nyújtotta lehetőségekről, amelynek révén itthon is mód nyílott arra, hogy – persze, a megfelelő eszközök és képzettség birtokában – levágott ujjakat, testrészeket helyezzünk vissza.
Nos, a szükséges képzettséget Ön megszerezte…
Az, hogy ezt a tudást én is elsajátíthatom, ösztönzően hatott rám, még úgy is, ha tisztában voltam azzal, hogy ennek sok-sok tanulás és gyakorlás az ára. Például rengeteg időt töltöttem az Országos Traumatológiai Intézetben, ahol hónapokon át gyakoroltam különböző állatokon az erek és az idegek megfelelő varrását, hogy e műveleteket aztán embereken is tökéletes biztonsággal végezhessem.
Nézete szerint mi minden kell ahhoz, hogy valakiből jó orvos váljék?
Ha a saját területemet nézem, azt kell mondanom, mindenkor törekednünk kell arra, hogy egy-egy sérült testrészt úgy hozzunk helyre, hogy az minél inkább hasonlítson ez eredeti állapothoz. Minthogy ezt csak tökéletes szaktudással lehet elérni, így én ez utóbbit tartom a legfontosabb követelménynek. És az is nélkülözhetetlen, hogy az ember szeressen a betegekkel foglalkozni.
Ön nyilván szeret, mert ha nem így lenne, már régen a jól megszolgált pihenést élvezné, nem pedig sérülteket kezelne napi nyolc órában…
Tényleg szeretem csinálni, kivált a sikerélmény miatt. Hiszen hihetetlenül jó érzés, ha az ember képes visszaadni valakinek az egészségét, képes arra, hogy egy súlyosan sérült kezet fogásra, sőt, a további munkára alkalmassá tegyen, legyen szó nagyobb erőt igénylő tennivalók elvégzéséről vagy finom kézmozgásokról. Ennek fél évszázad után is nagyon lehet örülni.
Apropó, fél évszázad… Ön hűséges maradt az itteni kórházhoz, ami nagy szó, mivel sok-sok orvos veszi a kalapját, aztán irány a nagyvilág…
Én is sokfelé jártam külföldön, és maradhattam volna több helyen, de inkább hazahoztam a másutt megszerzett tudást. Ami főleg annak köszönhető, hogy Egert diákkorom óta ismerem és szeretem, és a szüleim is a közelben éltek. Szóval igazán soha nem merült fel bennem, hogy elmenjek innen.
Arról nem szólva, hogy a lányával egy osztályon dolgozhat, aki nemcsak azt a hivatást választotta, amit Ön, de ugyanazt a szakterületet is. Ez örömmel tölti el vagy inkább – ismerve e pálya buktatóit – aggodalommal?
Is-is. Egyrészt öröm, másfelől aggodalom, hiszen ott motoszkál bennem, hogy miként birkózik majd meg ezzel a nem könnyű munkával úgy, ami egy nő számára – figyelembe véve a gyermeknevelést, a családi életet – különösen nagy kihívás.
Mi adja e hivatás legfőbb nehézségét?
Az ügyeleti idő a legmegterhelőbb, hiszen megjósolhatatlan, hogy csak öt beteget kell ellátni, vagy annak háromszorosát. Aztán ott van a gyors döntés és az annak megfelelő cselekvés szükségessége, ami után gyakran felmerül az emberben, hogy jó utat választott-e.
Még ennyi évtized után is?
Persze. Ha mindegy lenne, nem szabadna tovább csinálni.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
