Bejegyzés

„A lelki gazdagodás hatalmas forrásai erednek a zenéből. Azon kell lennünk, hogy minél többek számára megnyíljanak.”
(Kodály Zoltán)

A 20. századi Eger zenei, kulturális életében meghatározó szerepet töltött be ez a kivételes házaspár.

Fógel Elemér Kolozsvárott született 1896. december 17-én. Hatéves volt, amikor a család Egerbe költözött. Édesapjának, Fógel Antalnak textilüzlete volt. Édesanyja, Demuth Laura három fiukat nevelte: Zoltánt, Elemért és Antalt. Elemér a Ciszterci Rend Egri Katolikus Főgimnáziumában tanult, s osztálya 1914-ben „hadiérettségit” tett, mert azonnal kivezényelték őket a frontra. A háború után Budapesten beiratkozott a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre, ahol gépészmérnöki diplomát szerzett. Ezzel párhuzamosan zenei tanulmányokat folytatott az Országos Magyar Királyi Zeneakadémián, gordonka szakon. Tanulmányai befejezése után visszatért Egerbe, és édesapjának segített az üzletben.

Itt ismerkedett meg Kaufmann Emmával, akivel 1925-ben Egerben kötöttek házasságot.

Fógel Elemért 1926-ban az Eger Városi Vízműnél mérnökként alkalmazták. Feladata volt, hogy felmérje az Eger alatt húzódó pincerendszert, megtervezze a város víz- és csatornahálózatát, valamint a munkálatokat irányítsa. Az akkor épült víztisztító-berendezést sokan kétkedve fogadták. Az avatáson Fógel meggyőzte a kétkedőket, mert ivott a kristálytiszta vízből. Megindult a városban a folyóvíz-szolgáltatás.

A II. világháború idején azonnal behívták katonának, de itthon is nagy szükség lett volna rá.  Ő volt Eger légvédelmi parancsnoka és a vízművet ért háborús károk helyreállítását irányította. A város vezetősége kijárta a Slavonice Katonai Parancsnokságnál, hogy hazairányítsák Egerbe. Amikor a tábori csendőrök el akarták hurcolni a vízművek dolgozóit kényszermunkára, Fógel a csendőrszázadosnál kiharcolta, hogy a gépüzemek munkásait mentesítsék a bevonulási kötelezettség alól. Cserébe el kellett volna árulnia, hogy Eger alatt hol helyezkednek el a földalatti folyosók. Mivel ezt nem tette meg, kis híján főbelőtték.

Fógel megszervezte a város víz- és villanyellátását, és az általa szervezett őrséggel megmentették az üzem gépeit a felrobbantástól. 1944. november 18-án, amikor kivonultak a németek Egerből, magukkal hurcolták őt is. Szovjet hadifogságba került, ahonnan 1947 júliusában került haza, testsúlyának felére fogyva.

Állását elfoglalták, de hűséges munkásai elérték, hogy visszakapja főmérnöki beosztását. Eger lakóinak bizalmát is élvezte. 1941-ben a Csákó városnegyed fertálymesterévé választották.

Fógel Elemér 1967. június 22-én hunyt el. A Fájdalmas Anya (Hatvani) temető családi sírjában nyugszik szüleivel és feleségével együtt.

Fógelné Kaufmann Emma Erdélyben született, Nagyköveres községben 1897. június 16-án. Édesapja, Kaufmann Teodor sváb származású hivatalnok, édesanyja Klinkowsky Anna pedig lengyel származású volt. Emma hamar árvaságra jutott, s anyai nagynénje nevelte. Temesvárott kezdett hegedülni, és tanára biztatására ment a Magyar Királyi Zeneakadémiára.

Amikor Gáspárdy Katinka zeneiskolájának szüksége volt hegedűtanárra, személyesen utazott Budapestre. Az Akadémián a frissen végzettek közül Kaufmann Emma művésztanárt ajánlották, aki Okleveles Énektanítói képesítést is szerzett. Gáspárdy magával hozta Egerbe, és szinte lányaként gondoskodott róla. Kiházasította, megszervezte az eljegyzési vacsorát, az esküvőt, és stafírunggal is ellátta.

Az ifjú tanárnő sok hangversenyen fellépett, s az egriek hamar megszerették. A szimfonikus zenekar hangversenymesterének is felkérték, ahol megismerkedett Fógel Elemérrel. 1925-ben kötöttek házasságot. Judit (1936–2021) lányuk szintén a zenetanári pályát választotta.

Az 1920-as évek elején megalakították a Kaufmann–Fógel vonósnégyest, amelynek tagjai a szimfonikus zenekarban is játszottak: Kaufmann Emma I. hegedű, Stocker István II. hegedű, dr. Límann Emil brácsa, Fógel Elemér cselló. Sokfelé jártak hangversenyezni az országban, mert hamar elterjedt hírük a zenekedvelők körében. Egerben lassan nélkülözhetetlenekké váltak, szinte minden jótékony célú műsorban szerepeltek.

Fógelné az államosításig délelőtt az Angolkisasszonyoknál, délután a Gáspárdy zenedében tanított, este zenekari próbákon vett részt, maradék idejében pedig gyakorolt, szóló hangversenyeire készült.

Több növendéke végezte el a Zeneakadémiát, közülük a legismertebb Kroó György, aki a 20. századi magyar zenekritika- és zenetörténet-írás meghatározó alakja.

Egerben az 1930-as években a szülők aláírásokat gyűjtöttek egy zeneiskola felállítására. Így 1935 szeptemberében megnyílt a Dobó tér 9. számú ház első emeletén az államilag engedélyezett és a város által segélyezett Magán-zeneiskola. Igazgató és hegedűtanár Fógelné Kaufmann Emma, tiszteletbeli igazgató és zongoratanár Gáspárdy Katinka, II. zongoratanár Gyárfásné Huberth Jolán, zeneelmélet-tanár Szalay Lajos orgonaművész volt. Bár az iskola kisebb-nagyobb problémákkal küzdött – a háború idején is csak néhány hónapig szünetelt –, 1950-ben mégis bezárták.

Fógelné hosszas közbenjárására 1953-ban a Panakoszta-házban megkezdte működését az Állami Zeneiskola, amelynek első igazgatója lett. (A szépen felújított épület napjainkban is a Farkas Ferenc Zeneiskola otthona.) Évente többször tartottak tanári és növendékhangversenyeket. Fógelné szervezett egy gyerekzenekart is, amelynek akkora sikere volt, hogy nem győzték a meghívásokat teljesíteni.

A város szeretett Emmi nénije nyugalomba vonulása után is bejárt tanítani, amíg fizikai ereje engedte. 1973 novemberében a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola az 50 éves kimagasló szakmai tevékenységét díszoklevéllel ismerte el.

Fógelné Kaufmann Emma 1976. március 15-én örökre elaludt. Szeretett férje mellett nyugszik a Hatvani temetőben.


dr. Szecskó Károly

 Dr. Szecskó Károly történész, levéltáros 1957-ben főiskolásként került Egerbe, amelynek miliője magával ragadta. Egész életében azon dolgozott, hogy a város múltját, neves embereit megismertesse az itt lakókkal. Szerelmese volt Egernek – Eger pedig nagyra értékelte tudását. 2020. február 27-én eltávozott közülünk, de pótolhatatlan tudását, jegyzeteit felesége, dr. Szecskó Károlyné Emőke segítségével továbbra is megosztja velünk.

 


SZERZŐ: SZECSKÓ KÁROLY

„Szolgálatára embernek, világnak,

Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak.”

(Sík Sándor)

Bartakovics Béla (Vasárnapi Újság, 1858)

Kissaponyi Bartakovics Béla egri érsek, örökös főispán 1792. április 5-én született Felsőelefánton. Apja Bartakovics Ferenc, Nyitra megye főbírája volt, aki 1805–1807 között követként képviselte megyéjét az országgyűlésben. Anyját, Almásy Ágnest (1762-1794) korán elvesztette. Tanulmányait Nyitrán, Pozsonyban és Nagyszombatban végezte, majd a bécsi Pázmáneumban (Collegium Pazmanianum) teológiát hallgatott. A pesti egyetemen 1815-ben egyháztörténetből szigorlati vizsgát tett. Ugyanazon év április 15-én szentelték áldozópappá.

Néhány évig káplán volt Sellyén és Muzslán, majd 1817-ben a nagyszombati egyházmegye érsekségének adminisztrációjába került, ahol „szelídségével, emberszeretetével, igazságosságával az alatta levő papság tiszteletét és szeretetét” elnyerte. Rudnay Sándor hercegprímás 1820-ban Esztergomba helyezte érseki levéltárosnak. Ezt követően 1825-ben prímási titkár, 1830-ban udvari kanonok lett. A prímás 1831-ben a nagyszombati érseki helynökség vezetésével bízta meg. Érdemeit 1835-ben a honti főesperesi cím, 1844-ben pedig a címzetes püspöki cím adományozásával ismerte el. Az utóbbi évben az uralkodó rozsnyói megyéspüspöknek nevezte ki.

1850-ben elnyerte az egri érseki széket, amely a valóságos, belső titkos tanácsosi címmel is járt. Beiktatására 1851. január 19-én került sor. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utáni időszak az osztrák uralom miatt mind a nemzet, mind az egyház számára rendkívül nehéz volt.

Portréja az Egri Hittudományi Főiskolán

Elkötelezettsége a magyar nyelv hivatalos nyelvként történő elfogadtatásában példaértékű, amelynek fontos szerepe volt abban, hogy a Magyar Tudós Társaság – a Magyar Tudományos Akadémia jogelődje – 1853. március 13-án igazgatósági tagjának választotta.

Bartakovics Béla a tudomány, az oktatás és a kultúra elkötelezett híve volt. Felsorolni is nehéz, hogy mi mindent tett hazájáért, egyházáért, Eger városáért:

  • Nevéhez kötődik az Egri Érseki Líceum Múzeumának megalakítása.
  • A plébániákról begyűjtette a régi könyveket, iratokat, amelyeket a Főegyházmegyei Könyvtárban megőriztek. A könyvtárat saját könyveivel és újak vásárlásával gyarapította.
  • Megszerezte Mikes Kelemen Törökországi leveleit, amelynek címlapján kézírásával ez olvasható: „Toldy Ferencz Urtól megszerezte 1867. Bartakovics Albert Érsek.”
  • Létrehozta az Egyházmegyei Tanoda Hivatalt (1851).
  • Egerbe 1852-ben letelepítette az angolkisasszonyok rendjét, és leánynevelő intézetet alapított.
  • A ciszterci főgimnáziumnak kiharcolta a nyolcosztályos gimnáziumi osztályt.
  • Intézkedéseivel támogatta az egri érsekség területén több népiskola, valamint egyházi és szociális intézmény létrehozását.
  • Felkérésére Tárkányi Béla elkészítette a Káldi Biblia korszerűsített változatát, amelyet IX. Pius pápa is elismert.
  • Saját költségén számos jelentős tudományos és szépirodalmi munkát adatott ki.
  • A főpásztor 1854-ben megegyezést kötött a várossal, amelynek értelmében megszűnt a kettős földesuraság. December 10-én Bartakovics Béla érsek az Egri Érsekség, Lévay Sándor nagyprépost, az Egri Főkáptalan és Bernett Ferenc polgármester Eger részéről megkötötte az „örökös” egyességet. Az érsek Eger javára lemondott a kilencedről és a város tulajdonába adta több száz hold földjét is.
  • Az Egri Katolikus Legényegylet ügyét kezdettől fogva felkarolta, nagyvonalú segítségével 1860-ban megoldódott a székház ügye.
  • Az Egri Érseki Jogakadémiát 1861-ben újraindította, ahol kötelező diszciplína volt a katolikus kánonjog.
  • Egyházmegyéjében számos plébániát, templomot építtetett. Intézkedett a papi nyugdíjazás kérdésében. Egységesítette a templomi vagyon kezelését. Elrendelte a templomok és a plébániák tűzkár elleni biztosítását.
  • „…soha szünetelni nem tudó jótékonysága Egert olly alapitványokkal és intézetekkel látta el, mellyek az emberiség legszentebb érdekeit mozditják elő.”
  • Támogatta a tudományt, a művészetet, az irodalmat, a könyvkiadást. Hatalmas összeget adott a Magyar Tudományos Akadémiának és a Magyar Nemzeti Színháznak.

Saját kezűleg írt testamentumát a következő mondatokkal zárta: „Ember voltam, sokat hibáztam; kiket szándékom ellen is megbántottam, engedjék meg gyarlóságomnak. Könyörögjenek érettem legalább barátaim és jóakaróim!”

Emlékérem pappá szentelésének 50. évfordulóján (forrás: Manda)

Bartakovics Béla életének 83. évében, 1873. május 30-án hunyt el. Gyászszertartására Egerben június 4-én került sor. Végakaratának megfelelően Alsóelefánton temették el.

Eger városa szívén viseli emlékének ápolását. Rendszerváltáskor a belvárosban utcát neveztek el róla. Halálának 140. évfordulóján (2013) az Egri Országzászló és Emlékhely Bizottság névtáblát avatott a tiszteletére. A Megyei Művelődési Központ – amely az egykori legényegylet helyén található – 2005-ben felvette a nevét. Az intézmény 2008-tól az Egri Kulturális és Művészeti Központ Bartakovics Béla Közösségi Házaként működik.


dr. Szecskó Károly

 Dr. Szecskó Károly történész, levéltáros 1957-ben főiskolásként került Egerbe, amelynek miliője magával ragadta. Egész életében azon dolgozott, hogy a város múltját, neves embereit megismertesse az itt lakókkal. Szerelmese volt Egernek – Eger pedig nagyra értékelte tudását. 2020. február 27-én eltávozott közülünk, de pótolhatatlan tudását, jegyzeteit felesége, dr. Szecskó Károlyné Emőke segítségével továbbra is megosztja velünk.

 


SZERZŐ: SZECSKÓ KÁROLY

„Apuról nem tudunk semmit. Anyu egyszer kap egy csomagot. Apu gyűrűje, hosszú nadrágja és véres inge volt benne. Semmi szöveg, azt hittük, hogy kivégezték.”
(Ifj. Törös Károly naplójából)

Az 1956-os egri események egyik fő szervezője Törös Károly főiskolai adjunktus volt. Debrecenben született 1913. május 27-én. Tanító édesapját Törös Károlynak, édesanyját Beregböszörményi Bugyi Olgának hívták. Szülei válása után, négyéves korától anya nélkül nevelkedett. Az elemi iskolát és a gimnáziumot szülővárosában végezte, majd a helybeli tanítóképzőben 1933-ban szerzett oklevelet. A Debreceni Tisza István Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán munkája mellett tanult.

1941-ben megnősült. Felesége Blumenfeld Judit (1919-2020), aki a Heves megyei lap, a Népújság kultúrrovatának munkatársa, majd vezetője volt. Házasságukból négy gyermek született: Károly (1942–), Attila (1944–), Judit (1950–), István (1953–).

Törös Károly 1945-től 1950-ig a Debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban tanított. Majd az Egri Állami Pedagógiai Főiskola Testnevelési Tanszékére került, ahol rövidesen adjunktus lett. Több szakkönyve látott napvilágot, amelyek közül a legjelentősebb A kézilabdázás alapismeretei (1952) című.

A főiskolán 1956. október 23. után bekapcsolódott a forradalom egri eseményeibe. Október 25-én délelőtt Némedi Lajos, a főiskola igazgatója az Érsekkertbe küldte, hogy a ledöntött szovjet katona szobránál összegyűlt tömeget csillapítsa le. Délután a bíróság előtti emlékművet is ledöntötték, ahol tüntetésre gyülekeztek. Mire a főiskolához értek, a számuk mintegy 1500 főre duzzadt. Ekkor hangszórón keresztül próbálták a tömeget megnyugtatni. „Bíró Lajos felhívta a tüntetés szervezőjét és az erkélyen beszédet mondott. A tömeg jó darabig ott volt, majd a Himnusz és a Szózat eléneklése után továbbmentek.”

Október 26-án a főiskolán megalakult a Város Védelmi Bizottmány, hogy „az esetleges rablást, fosztogatást megakadályozzák.” A főiskolások egy része fegyvert szerzett, és néhány óra leforgása alatt az intézmény vezetéséből kiszorították a Magyar Dolgozók Pártjának tagjait. Néhány tanár a diákság élére állt, és megalakította a Forradalmi Bizottságot, amelynek tagja volt Törös is. A Munkástanácsba november 17-én került be, rövidesen elnökké választották. November 18-án megszövegezték elvi állásfoglalásukat, amelynek végleges szövegét Törös és Balogh állította össze.

„Aztán mindennek vége. Aki tud, lelép”– írta naplójában a kamasz fiú, aki úszó volt. „Megjelenik két teherautó, hogy Gézát (Kádas Géza úszó, akivel egy házban laktak. Sz. K.) és minket családostól kivisznek Németországba. Apunak kézilabda válogatott kapitányságot ígérnek. Egyik sem ment.”

1957. február 27-én letartóztatták.„A földalatti börtönben voltam egy hétig majd összeszedtek minket és Kistarcsára vittek. Az átélt izgalmakat, kegyetlenkedést, éhezést, elhelyezést és egészségügyi ellátást nem írom le…”

Felesége november 4-ig forradalmi újságot szerkesztett Ózdon. Feketelistára került. Négy gyerekkel egyedül, állás nélkül maradt. Próbált elhelyezkedni, de a pártbizottságról mindig odaszóltak, elbocsátották. Az akkor kamasz Károly fia naplójából: ”Anyu németet tanít, sokan segítenek… Próbálok válogatott lenni, hogy Aput kihozzam a börtönből. Ez az egyetlen lehetőség. Kaptam kajapénzt. Ifjúsági bajnokságot nyertem.”

Törös Károly néhány hónap múlva Kistarcsán papírt és ceruzát kaphatott, s akkor írta meg a kézilabdáról szóló főiskolai jegyzetét. A táborban felkereste „a megyei ügyészség három embere, akik azt az ajánlatot tették, hogyha dr. Némedi Lajos igazgató ellen vallok, akkor másnap kiengednek, és mint ig. helyettes megyek haza.” Nemet mondott.

Az első tárgyaláson halálra ítélték, végül 1957. szeptember 14-én a bíróság hét hónapi börtönbüntetésre ítélte. Fellebbezését és perújítási kérelmét a Heves Megyei Főügyészség, majd a Legfőbb Ügyészség is elutasította.

A szabadulása utáni időszakról ezt írta: „Láttam, hogy tanári pályám derékba tört. Fél évig napszámos voltam a környékbeli szőlőkben. Így tudtam visszaszerezni lelki egyensúlyomat és keresethez jutni.” Nem tudott elhelyezkedni, de „egy sportbarátom Szamosi Gábor vette azt a bátorságot, hogy az Egri Útfenntartó Vállalatnál segédmunkásként alkalmazott, ugyanakkor az Épitők kézilabda csapatát is edzhettem.”

A család 1960-ban a fővárosba költözött, ahol Töröst a Szalámigyárban alkalmazták. Tekintélye volt a szakmában, de kézilabdatankönyveinek egy részét mégis álnéven kellett megjelentetnie. Tanítványaival való jó viszonya, vezetői kvalitásai, tudása miatt a sportban számítottak rá. 1960-tól 1972-ig a Ferencvárosi Torna Club, később a magyar úszó- és vízilabda-válogatott erőnléti edzői feladatát látta el. 1968-tól a budapesti Növényolajipari Technikum tanára, az 1970-es évek elejétől a Magyar Kézilabda Szövetség szakfelügyelője, később a Magyar Testnevelési és Sporthivatal (MTSH) módszertani osztályának az olimpiai sportért felelős munkatársa lett. A hetvenes évek közepétől a Magyar Sportlövő Szövetség, 1980-tól pedig az Atlétikai Szövetség alkalmazásában állt.

Törös Károly Budapesten hunyt el 1985-ben. A Farkasréti temetőben nyugszik.

Napjainkban is elgondolkodtatóak XII. Pius pápa 1956. november 5-én – a szovjet invázió másnapján – közzétett enciklikájának mondatai:„Kötelességünk diktálja, hogy felemeljük tiltakozó szavunkat és bánkódjunk a fájdalmas események felett, melyek keserű fájdalmat és méltatlankodást keltettek nemcsak a katolikus világban, hanem minden szabad nemzet körében. Fontolják meg végre azok, akiket felelősség terhelt azokért a gyászos eseményekért, hogy a népek igazi szabadságát sohasem lehet vérbe fojtani.”


dr. Szecskó Károly

 Dr. Szecskó Károly történész, levéltáros 1957-ben főiskolásként került Egerbe, amelynek miliője magával ragadta. Egész életében azon dolgozott, hogy a város múltját, neves embereit megismertesse az itt lakókkal. Szerelmese volt Egernek – Eger pedig nagyra értékelte tudását. 2020. február 27-én eltávozott közülünk, de pótolhatatlan tudását, jegyzeteit felesége, dr. Szecskó Károlyné Emőke segítségével továbbra is megosztja velünk.

 


SZERZŐ: SZECSKÓ KÁROLY

„Egy remek tanárral eltöltött egyetlen nap többet ér, mint ezerévnyi szorgalmas tanulás.” (Japán közmondás)

Irlanda Dezső középiskolai tanár 1932. február 29-én született Magyarcsanádon, szülei ötödik gyermekeként. Édesapja, id. Irlanda Dezső református lelkész, édesanyja Pap Sára tanítónő volt, aki hat gyermeküket nevelte. Dezső fiuk születése után nem sokkal felkérték a családfőt az öcsödi református gyülekezet lelkipásztorának.

Elemi iskoláit Öcsödön végezte, majd Debrecenbe került a Református Kollégium ösztöndíjasaként. Eleinte a családtól való elszakadás megpróbáltatásait a nővérei tudták csak enyhíteni, akik szintén Debrecenben tanultak a Teológiai Akadémián. Az érettségi után a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre jelentkezett, ahol kémia-fizika szakos középiskolai tanári képesítést szerzett.

Az egyetemen ismerkedett meg Csomár Judit biológia-kémia szakos hallgatóval. Mindketten jól sportoltak, az ismerkedés is a kosárlabdapályán történt. Irlanda Dezső nem csak kosárlabdázott, hanem remekül kézilabdázott is, az egyetemen a vidékválogatottságig vitte.

A diploma megszerzése után édesapja református lelkészi munkája és a család elkötelezett vallásossága miatt nem kaphatott középiskolai állást, így Cserkeszőlőre került tanítani egy tanyára, ahol szinte minden tantárgyat oktatnia kellett. Később, hogy leendő felesége közelében lehessen, a káli iskolában vállalt állást, majd Egerben lett kollégiumi nevelőtanár. 1959-ben házasodtak össze. Két gyermekük született, Judit és Dezső. Az unokák – Judit, Dorottya, Bence Dezső és Balázs – érkezése sok örömet szerzett.

Pályája kiteljesedését jelentette, amikor 1962-ben a Gárdonyi Géza Gimnáziumba került, ahol kezdetben kémiát, fizikát, és matematikát tanított, majd 1965-től csak kémiát. Akkor már felesége is ott oktatott, aki a gimnázium biológia tagozata elindításának aktív részese volt. Irlanda Dezsőné Csomár Judit munkáját teljes odaadással végezte, szigorú, következetes, de emberséges tanár volt, akire tanítványai ma is szeretettel emlékeznek. Ungváron született 1935-ben, dr. Csomár Zoltán református lelkész és Záhorszky Judit tanítónő első gyermekeként. Két testvére született: Éva és Tibor. A családnak a II. világháború után menekülnie kellett a megszállt országrészből. Így kerültek Mátészalkára, ahol édesapja magyar-történelem-orosz szakos tanárként tudott elhelyezkedni a helyi gimnáziumban, amelynek később igazgatóhelyettese is lett. Judit az egyetemet kitüntetéssel végezte, majd a Gárdonyi Géza Gimnáziumba került, ahol nyugdíjazásáig tanított. Szerencsés találkozás volt az övék, mert nemcsak a magánéletben, hanem hivatásukban is egymás támaszai lehettek.

Irlanda tanár úr időközben részt vett az Egri Tanárképző Főiskola Kémia Tanszékének és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Kémia Tanszékének oktatómunkájában is.

1963-ban tehetséges, ifjú kollégáival együtt dolgozták ki a Gárdonyi Géza Gimnázium kémia-biológia tagozat, később a matematika-fizika tagozat működésének feltételeit. A diákok szakmai látókörének bővítésére több kollégája közreműködésével létrehoztak egy iskolai előadás-sorozatot, amelyre minden évben több alkalommal neves, szakmájukban már sikeres előadókat, egyetemi oktatókat hívtak. Rendszeresen visszajáró előadó volt többek között Nyilasi János, dr. Kőrös Endre, dr. Pais István és még sokan mások.

Az 1980-as években a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanító kolléganőjével, dr. Orosz Ernőnével könyvet írt Kémiai kísérletgyűjtemény a gimnázium I–III. osztálya számára címmel, amely a Tankönyvkiadónál számos kiadásban megjelent.

Tanári munkásságában mindig központi helyen szerepelt a diákok sokoldalú (nem kizárólag szaktudományos) nevelése és a tehetségek felkarolása, támogatása. Tanítványai rendszeresen szerepeltek a középiskolai kémiai verseny országos döntőjében, közülük sokan kiváló eredménnyel. A kémia szeretete, magával ragadó előadásmódja számos tanítványát terelte a tantárggyal kapcsolatos pálya felé.

Az 1980-as évek közepén javaslatára indították és szervezték meg a Hevesy György Országos Kémiaversenyt a 7. és 8. osztályos általános iskolások számára, amelyet azóta is évente megrendeznek.

A tanár úr kezdeményezésére a Magyar Kémikusok Egyesülete és a Magyar Természettudományi Társulat Kémia szakosztálya együttműködésével 1987-ben megalapították a Szent-Györgyi Albert-díjat és Emlékérmet, amellyel minden évben a kémiai diákolimpián jól szereplő tanulókat és felkészítő tanáraikat jutalmazzák.

1991-ben, a volt debreceni református kollégiumi osztálytársaival együtt létrehozták a Tanítványok a Diákokért Alapítványt, amellyel a határon túl élő tehetséges magyar gyerekek taníttatását segítik.

Irlanda Dezső tagja volt a Magyar Kémikusok Országos Egyesületének és a Természettudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) Kémiai Választmányának.

Munkásságát számos kitüntetés fémjelzi: Oktatásügy Kiváló Dolgozója (1972, 1977); Szent-Györgyi Albert-díj (1990); Bugát Pál Emlékérem (1993); Eger Kiváló Pedagógusa (1997). A Rátz Tanár Úr Életműdíjat, amellyel a reáloktatás kiváló pedagógusait ismerik el, 2007-ben a Magyar Tudományos Akadémia kupolatermében vehette át. Különösen fontos volt számára, hogy erre a díjra a tanítványok ajánlhatják tanáraikat.

Az oktatás mellett szerepet vállalt az első szabadon választott egri önkormányzat munkájában mint az oktatási bizottság vezetője 1990 és 1994 között. 1996-ban az újjáalakult Fertálymesteri Testület és az egri református gyülekezet presbiteri közössége is tagjai közé választotta.

Szabadidejében sokat sakkozott, kiváló kártyajátékos volt, elsősorban tarokkozni szeretett. Autodidaktaként megtanult zongorán és orgonán játszani, és örömmel vállalta az egri református gyülekezetben a kántori teendők ellátását. Feleségével sokat jártak színházba és koncertekre.

Irlanda Dezső 2013. június 21-én, türelemmel viselt, súlyos betegség után hunyt el. Egerben, a Kisasszony temetőben nyugszik.


dr. Szecskó Károly

 Dr. Szecskó Károly történész, levéltáros 1957-ben főiskolásként került Egerbe, amelynek miliője magával ragadta. Egész életében azon dolgozott, hogy a város múltját, neves embereit megismertesse az itt lakókkal. Szerelmese volt Egernek – Eger pedig nagyra értékelte tudását. 2020. február 27-én eltávozott közülünk, de pótolhatatlan tudását, jegyzeteit felesége, dr. Szecskó Károlyné Emőke segítségével továbbra is megosztja velünk.

 


SZERZŐ: SZECSKÓ KÁROLY

„A játékosok még véletlenül se higgyék azt, hogy ők tisztelik meg a közönséget, hanem éppen fordítva.” (Grosics Gyula)

Szentmarjai Tiboer (1950 körül)

 

Szentmarjay Tibor Somodor községben született 1921. július 17-én. Édesapja id. Szentmarjay Tibor Kaposváron a Dunántúli Gépkereskedelmi Rt. vezérigazgatója, édesanyja Sipőcz Irén tanítónő volt. Három gyermekük született: Irén, Tibor és Györgyi. Az apa 1929-ben autóbaleset következtében életét vesztette. Tibort Budapesten élő nagynénje vette pártfogásba. A Mester utcai Szent István Felsőkereskedelmi Fiúiskolában tanult, amelynek focicsapata az FTC utánpótlásbázisa volt. 1937-ben már a „Mester” színeiben rúgta a labdát a Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja alsós bajnokságában, majd az FTC félelmetes hírű KISOK csapatába került. Példaképe Sárosi dr. volt, de áhítattal figyelte a többiek játékát is. A Fradi szellemisége egész életében elkísérte.

Az érettségi után bankban dolgozott, majd tiszti iskolára jelentkezett. Az alapkiképzést Győrben kezdte, és a Győri AC-ben rúgta a labdát. Sportkarrierjét megtörte a háború, amelynek megpróbáltatásait Ukrajnában élte át. 1944 végén egysége visszavonulása során Ausztriában megsebesült, majd amerikai fogságba esett. Rövidesen a német kisváros, Gieboldehausen kórházába került, amelyet a Németországba vezényelt egri csapatkórház parancsnoka dr. Pethő István orvos alezredes vezetett. Szentmarjayt felgyógyulását követően a kórházban fűtőként alkalmazták. Megismerte a parancsnok bájos leányát, Sárikát (1925–1997), s az ismeretségből szerelem lett. 1946-ban a fiatalok összeházasodtak.

A Szentmarjai család (1971 karácsonyán)

Hazatérése után az Igazságügyi Minisztériumban tisztviselőként dolgozott. A Kispest AC-hez igazolt, és ellátta a csapat intézői feladatait. Csapattársa volt a két kitűnő játékos, Puskás Öcsi és Bozsik Cucu is. Már alakulóban volt a Bp. Honvéd, mikor behívatták a Honvédelmi Minisztériumba, és közölték vele, hogy változtasson nevet, mert az nem illik bele egy munkáscsapatba. Nemet mondott. Kapóra jött a Péceli SZIT AC megkeresése, és ősszel már náluk rúgta a labdát, ahol a szurkolók kedvence lett. Többször is beválasztották a forduló NB II-es válogatottjába. Közben az Igazságügyi Közalkalmazottak csapatában és a Magyar Igazságügyi Minisztériumi válogatottban is rendszeresen játszott.

Családi élete boldog, kiegyensúlyozott volt. Öt gyermekük született: Tibor, Sarolta, Éva, Gabriella, István, akiket polgári értékrend szerint neveltek. Szentmarjay Tibor a gyerekeit rajongásig szerette, bár a velük való foglalkozás elsősorban a feleségére hárult. 1950-ben a család Egerbe költözött, hogy az anyai nagyszülők gondoskodását élvezhessék. A sportvezetés örömmel vette, hogy az Egri SZTK csapatához igazolt. Egy életre elkötelezte magát. Igazi lokálpatrióta lett!

Először az Erdőgazdaságnál kapott állást, majd a Felsőmagyarországi Üzemélelmezési Vállalatnál helyezkedett el. A csapatban, 1950-ben mutatkozott be, és rövid időn belül népszerűvé vált. Az érsekkerti salakos pályán játszott meccseknek alkalmanként 5-6000 nézője is volt.

Egerben 1954 őszére elkészült a stadion. Az első meccset az akkori éllovas Ózdi Vasas ellen játszották, de a szurkolók számára az igazi avatót a magyar válogatott ellen  húszezer néző előtt játszott mérkőzés jelentette. Szentmarjay Tibor 1957-ig megszakítás nélkül az egri csapat tagja volt, amelynek neve többször változott: Egri Fáklya, Egri Petőfi, Egri Bástya, Egri Spartacus, Egri Vasas. Számára két csapat volt igazán fontos: az FTC és az Eger FC.

1957-ben befejezte az aktív játékot, de edzőként továbbra is dolgozott. Az 1950-es évek közepétől kezdve rendszeresen foglalkozott az ifi csapattal. Ősszel felkérték az Egri Sport Club (ESC) csapatának vezetésére. 1959-ben megszerezte az alapfokú edzői képesítést, néhány év múlva pedig az oktatói oklevelet. 1960-tól munkája mellett edzői feladatokat is ellátott. Rendszerint olyan csapatokhoz hívták, ahol gondok voltak: Egri Spartacus, Egri Vasas, Egercsehi Bányász, Egri Előre, Bervai Vasas, Vezetésével az Egri Dózsa 1967-ben bejutott az NB I-be, ami óriási fegyvertény volt. Az első hazai NB I-es mérkőzésükön a megye minden részéből érkező tizennégyezer szurkoló buzdította a csapatot. Szentmarjay Tibort a sikert követően fővárosi csapatok is megkeresték, külföldre is hívták, de nemet mondott. Nem akart Egerből elmenni, mert szerette a várost és az egrieket.

A bajnokság befejeztével visszatért munkahelyére, de rövidesen megkeresték a Miskolci VSC-től, és az átszervezett csapatot rövid időn belül az NB I/B-be vezeti. Ezt követte a Debreceni MTE, a Kazincbarcikai Vegyész, 1981-ben ismét az NB II-ben szereplő Eger SE-t segítette. Keménykezű, szigorú, de következetes edző volt. Azt vallotta, hogy a futballt ugyan a pályán játsszák, de a mérkőzés fejben dől el. Edzői pályafutását 1983-ban fejezte be, nyugdíjba ment. Ebből az alkalomból a sportban végzett eredményes munkája elismeréseként megkapta az Országos Testnevelési és Sporthivatal kitüntetését.

Néhány évig még a Heves Megyei Labdarúgó Szövetség Edzőbizottságát vezette, miközben Szusza Ferenccel együtt a Mátra csoport válogatott szakvezetői feladatát is ellátta. Később fokozatosan háttérbe szorult a labdarúgás, a család került előtérbe. Feleségével kertészkedett, unokáiknak nyaranta emlékezetes programokat szerveztek.

Számos elismerést kapott: Heves Megyei Labdarúgó Szövetség (HELASZ) emlékplakett (2007), Egri FC fennállásának 100. évfordulója alkalmából névre szóló emlékérem (2007), Pro Agria díj (2009), Az Egri Városházán 90. születésnapján díszoklevél átadásával köszöntötték.  Várkonyi Ferenc–az MLSZ Heves Megyei Igazgatója–javaslatára, az egri stadion 2011 augusztusától a Szentmarjay Tibor Városi Stadion nevet viseli.

A kiváló sportoló, a nagyszerű ember Budapesten hunyt el 2016. január 31-én. Hamvait az egri Hatvani temetőben helyezték örök nyugalomra.

Fia, dr. Szentmarjay Tibor e cikkhez nyújtott segítségét ezúton is köszönöm!


dr. Szecskó Károly

 Dr. Szecskó Károly történész, levéltáros 1957-ben főiskolásként került Egerbe, amelynek miliője magával ragadta. Egész életében azon dolgozott, hogy a város múltját, neves embereit megismertesse az itt lakókkal. Szerelmese volt Egernek – Eger pedig nagyra értékelte tudását. 2020. február 27-én eltávozott közülünk, de pótolhatatlan tudását, jegyzeteit felesége, dr. Szecskó Károlyné Emőke segítségével továbbra is megosztja velünk.

 


SZERZŐ: SZECSKÓ KÁROLY

„A tudós feladata a keresés, szüntelen kutatás. És ha talált valamit, ha felért egy csúcsra, akkor látja csak, milyen nagy terület nyúlik előtte, amely még teljesen ismeretlen, feltárásra, kutatásra vár.”
(Pheidiasz)

Csíkszentgyörgyi Mártonffy Károly földmérő mérnök Egerben született 1812. november 12-én. Az erdélyi gyökerekkel rendelkező család tagjai közül édesapja Mártonffy Antal (1776–1842) Egerben ügyvédi tevékenységet folytatott 1805–1822 között. Édesanyja Szatmári Kenéz Borbála Túrkevén született (1785–1827), aki hat gyermekét nevelte: Antal, Károly, Lajos, Ignác, Borbála, Vilma. Antal leszármazottai – Mártonffy Dénes és családja – évtizedek óta Eger megbecsült polgárai.

A Csíkszentgyörgyi Mártonffy család címere függőlegesen kétfelé osztott pajzs. A jobb oldali vörös udvarban egyfejű fekete sas, kiterjesztett szárnyakkal látható, a baloldali kék udvarban vörös ruhás magyar vitéz áll, jobb kezében kivont kardot tart. A pajzs fölötti sisak koronájából könyökben meghajolt, nyíllal átlőtt kar látható, amely lefelé álló kivont kardot fog. A kétoldali foszladék színe: jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.

Mártonffy Károly diplomáját a pesti Institut Geometricumban szerezte. Az 1840-es évektől Heves és Külső-Szolnok Vármegye almérnöke, később főmérnöke lett. Az 1848/49-es szabadságharc és forradalom idején egészségi állapota miatt nem lehetett nemzetőr. A közügyekben aktívan részt vett és számos tisztséget is ellátott. Egerben 1867-ben a mezei rendőri ügyekre alakult szakosztály elnöke lett. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1868-ban tartott egri vándorgyűlésén a gazdászati szakosztály elnökévé választották. A vándorgyűlés alkalmából megjelent kötetbe ő írta le a gazdászati, erdészeti és ipari viszonyokat. Tagja volt az Egri Kaszinó választmányának (1840-44, 1846-48, 1852, 1856-57). 1853-ban a Kaszinó egyik alelnöke, 1861-65-ben és 1868-ban pedig igazgatója volt.

Amikor 1865-ben felmerült Egerben egy múzeum létesítésének lehetősége Mártonffy Károly azonnal a jó ügy mellé állt. Az Eger című helyi lapban 1865 márciusában közzétette Ismét néhány szó múzeumunk ügyében című írását.

Mártonffy Károly életéről csak kevés adat áll rendelkezésre, de kiemelkedő szakirodalmi munkássága fennmaradt az utókor számára. A Magyarország és Erdély képekben című munkában több jelentős tanulmánya is megjelent, valamennyi Egerhez kapcsolódik. Az egri nép jelleme, viselete és szokásai című írásában a következőket jegyezte le: „A lakosság jellemét, szokásait illetőleg, az általában véve magyaros; a német eredetű polgárság is tökéletesen megmagyarosodott, annyira, hogy nagyrésze németül sem tud már ma beszélni, s a legtörzsökösebb magyarral is hazafiúi érzelemben is bátran mérkőzhetik. – Feltünő Eger lakóinál a város iránti hű vonzalom és előszeretet s az egri név becsületének fenntartása.”

Szintén ebben a kiadványban jelent meg Eger szőlőgazdászata című színvonalas tanulmánya, amelyben Mártonffy bizonyságot tesz arról, hogy a téma jeles ismerője. Ebben többek között a következőket írta: „Eger főgazdaságát a szőlőmívelés teszi. Lakosainak nagy része, az úgynevezett kapások, tisztán szőlőmívelés által keresett napszámjaikból élnek, alig találtatik Egerben tisztesebb rendű polgár, ki hivatala, vagy mestersége mellett szőlőt is ne míveltetne.”

Felhívta a figyelmet a társadalmi különbségekre is. Amíg a város lakosságának javarésze a szőlőmunkák utáni napszámból biztosítja megélhetését, addig mások számára a szőlőből származó jövedelem csak keresetük kiegészítésére szolgál. A kapásoknak apró szőlőparcelláik jövedelmét létfenntartásukhoz mások szőlőjében végzett napszámmal kellett kiegészíteniük. Az egriek jelentős részének létfontosságú volt a szőlőművelés. Akkor az uralkodó szőlőfajta a kadarka volt, hiszen az egriek körében elsősorban a vörösbor volt az elfogadott.

Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) a parasztgazdaságok rendezése tárgyában meghirdetett pályázatán az Utasítás a nép számára, miként kell a birtokot tagosításkor felosztani s abban minémű gazdasági rendszert követni? című tanulmányát megjelenésre méltónak ítélték,  amely 1858-ban Egerben látott napvilágot.

Az 1850-es évek második felében számos cikke jelent meg az alábbi folyóiratokban: Borászati Füzetek. Borászati Lapok, Egri Pósta, Hon, Gazdasági Lapok, Kertész Gazda, Kerti Gazdaság, Nép Kertészete, Vasárnapi Ujság. A fenti lapokban aktuális témákról írt, amelyeknek napjainkban már a címe is különleges: Nézetek egy országos gyümölcsészeti intézet felállítása körül, Néhány szó a hernyókról, A gyümölcstenyésztés hasznos volta, A fákban élődő némely rovarok lárváinak elpusztíthatásáról, Kisérlet a gyümölcsészeti magyar műszavak megalapítása körül, stb.

Egerben 1853-ban az érsekségtől és a főkáptalantól megvásárolt, a város tulajdonába került földek, jogok részletes kimutatása is őt dicséri. A Fájdalmas Anya (Hatvani) temetővel átellenben lévő 1866-ban megvásárolt terület, temetővé alakításának tervét is elkészítette, amely a jelenlegi Grőber urnatemető.

Mártonffy Károly Egerben hunyt el 1869. augusztus 4-én, életének 57. évében. A Grőber temető családi sírjában nyugszik.

A Heves Megyei Földhivatal az 1990-es években, „Heves megye földügyéért” néven Mártonffy Károly-díjat alapított a neves földmérő előd emlékére.

Mártonffy-ház (1940-es évek)

Egerben a Rózsa Károly és a Barkóczy Ferenc utca sarkán áll az ún. Mártonffy-ház, amely 1782-től Hanyisz Miklós kőművesmester tulajdona volt. 1810-ben vásárolt meg Mártonffy Antal jogász, Mártonffy Károly édesapja. A ház generációkon keresztül a család otthona volt. Többek között itt élt Gárdonyi Géza orvosa, barátja, dr. Glósz Kálmán és családja, akinek felesége Mártonffy Margit volt.

Az épület a 2001-ben kezdődött felújítás során – amelyet a múlt értékeinek tiszteletben tartásával végeztek – ismét új életre kelt. A megszépült házban a Mártonffy szakrendelő 2003-ban nyitott meg, ahol 2016 őszéig működött.

Köszönetemet fejezem ki Bándy Béláné Mártonffy Zsuzsannának, aki segítséget nyújtott írásom még pontosabbá tételéhez.


dr. Szecskó Károly

 Dr. Szecskó Károly történész, levéltáros 1957-ben főiskolásként került Egerbe, amelynek miliője magával ragadta. Egész életében azon dolgozott, hogy a város múltját, neves embereit megismertesse az itt lakókkal. Szerelmese volt Egernek – Eger pedig nagyra értékelte tudását. 2020. február 27-én eltávozott közülünk, de pótolhatatlan tudását, jegyzeteit felesége, dr. Szecskó Károlyné Emőke segítségével továbbra is megosztja velünk.

 


SZERZŐ: SZECSKÓ KÁROLY

„Eger épületeinek titka a hallgatás.”

„Az igazi szeretet próbája egyedül az, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt.”

(Pilinszky János)

Gál Elemér író, újságíró, pedagógus Csíkszereda-Csíkzsögödön született 1929. február 28-án.

Elemi iskolai tanulmányait szülőhelyén végezte. Marosvásárhelyen a Csaba Királyfi Gyorsfegyvernemi Hadapródiskolában tanult tovább, amelyet 1944 szeptemberében Vasvárra telepítettek. Társaival együtt 1945 májusában szovjet hadifogságba esett, és kényszermunkára hurcolták, ahonnan októberben tért haza az akkor már ismét Romániához tartozó Erdélybe.

Középiskolába szülővárosa Római Katolikus Főgimnáziumába járt, ahol 1948-ban érettségizett. Egyetemi oklevelét 1952-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerezte magyar nyelv és irodalom szakon.

Szatmárnémetiben  középiskolai tanárként helyezkedett el. Tehetséges tanítványai közül ki kell emelnünk Kocsis István drámaírót és Szilágyi Domokos költőt. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem megbízásából szakfelügyelői feladatot is ellátott.

Kimagasló szaktudása köszönhető annak is, hogy folyamatosan képezte magát. 1976-ban első fokozatot nyert dolgozatával, amelynek témája Benedek Elek, a magyar mese- és gyermekirodalom megteremtője.

Az újságírással már egyetemi évei alatt megismerkedett. Első karcolata 1952-ben a kolozsvári Igazság című napilapban jelent meg. Riportot, kritikát és szépirodalmi írásokat is publikált többek között a szatmárnémeti Friss Újságban, a Szatmári Hírlapban, az Utunkban. A Bukarestben megjelenő Tanügyi Újság számos pedagógiai és módszertani cikkét közölte. Szatmárnémetiben 1990-ben megbízták a Szamoshát című szépirodalmi lap főszerkesztői teendőivel, amelyet három évig látott el.

Alapító tagja volt a Hármashatár Irodalmi Társaságnak, amelynek Gyóntató (Fehérgyarmat, 1995) címmel megjelent antológiájában három elbeszélést közölt. Több színdarabot, valamint mesét dramatizált, irodalmi köröket, színjátszó csoportokat vezetett, irodalmi esteket rendezett, mesejátékokat írt. Szakmai továbbképzéseken előadóként vett részt. 1986-ban A költő életei című kötetben tette közzé Szilágyi Domokos, a diák című írását.

Az anyaországba soron kívüli visszahonosítással költözött 1994-ben, ahol Egerben talált otthonra. A Heves Megyei Hírlap és az Egri Riport munkatársa lett. A hírlapban jelent meg a Svejk a vasfüggöny mögött szatirikus hangvételű regényének első része folytatásokban.

Egerben írta legjelentősebb művét, a Héthavas (Eger, 2006) őstörténeti hitregényét, amely kivételes vállalkozás. Már a címválasztás is gyönyörű. A szerző így vallott egy interjúban: „A Hargita és a Csíki Havasok íratták velem ezt a könyvet… Ott lakik lelkem jobbik fele, és belőle élek. Megtartóm, életadóm, gondolataim forrása és vigyázója.” Cs. Varga István irodalomtörténész – aki számos alkalommal méltatta munkásságát – véleménye szerint: „Ezt a sorsregényt csak szeretettel, vagyis nyitott lélekkel érdemes olvasni. Igazi szellemi-lelki táplálékot nyújt, látásunkat, életkedvünket, egyéni és közösségi felelősségtudatunkat lebilincselő stílussal, emberi és erkölcsi hitellel frissíti föl.” A kötet rövid időn belül három kiadást ért meg. A regényből készült színdarabot az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában Héthavas gyermekei címen – Beke Sándor és Pásztó András színpadra alkalmazásában – mutatták be sikerrel.

Gál Elemért 2006-ban vitézzé avatták. Egerben a Szent György Lovagrend tagjaként a rend kiadványait szerkesztette.

Egerben hunyt el 2007. május 31-én. A Fájdalmas Anya (Hatvani) temetőben helyezték örök nyugalomra.

Áldozatos munkájáért és őstörténeti hitregénye megírásáért posztumusz a Szent György Lovagrend Magisztrátusa (Visegrád) 2007-ben a lovagrend örökös tagjává fogadta, ezzel egy időben tiszti keresztet adományozott részére. Eger Megyei Jogú Város Önkormányzata 2007. augusztus 20-án a város irodalmi, kulturális életében végzett kiemelkedő munkássága elismeréseként post mortem Irodalmi Nívódíjjal tüntette ki.

Rövidebb prózai alkotásaiból A szeretet vár valahol (Eger, 2009) címmel posztumusz kötete jelent meg házastársa, Zolcsák Anna pedagógus és Murawski Magdolna író, költő szerkesztésében. A könyv elején Murawski elragadóan írja le az erdélyiség lényegét: „Erdélyinek lenni nem pusztán életrajzi adat vagy származási hely. Élethivatás, örök hűség, odatartozás, ahová a Jóisten rendelte határok és hagyományok őrzőjének, egy ősi kultúra letéteményesének. Erdélyinek lenni titok, különbözőség…”

Emlékére Lisztóczky László irodalomtörténész szerkesztésében Út a Héthavasra – Gál Elemér idézése (Eger, 2014) címmel tartalmas, szép kötet jelent meg.

Gál Elemér kivételesen sokoldalú, művelt ember volt, aki kiváló pedagógiai érzékkel rendelkezett, amely magas fokú empátiával társult. A megnyerő modorú, kellemes társalgó, kedves urat hamar elfogadták, az egriek becsülték, szerették. Emberi tartása, tisztessége, írásai által szemléletformáló közéleti személyiséggé vált a városban.

Köszönöm, hogy helyettem is megfogalmazta a városról azt, ami engem is megfogott: „Eger épületeinek titka a hallgatás. Nagy dolgokat tudnak, de hallgatnak. Csak hozzáértő tud olvasni belőlük. A falakból, kövekből vagy a homlokzat díszeiből… A legkisebb barokk, rokokó cikornyában, egy finom csigavonal hajlatában ott rejtőznek suttogó szavak, boldog kacagások, vágyakozó sóhajok, megrázkódtató zokogások – bennük a teljes élet.”

Baráti beszélgetéseinkre, bölcsességére, a minden gondolatát, cselekedetét átható jóságra, szeretetre mindig emlékezni fogok. Öröm és megtiszteltetés, hogy ismerhettem!


dr. Szecskó Károly

 Dr. Szecskó Károly történész, levéltáros 1957-ben főiskolásként került Egerbe, amelynek miliője magával ragadta. Egész életében azon dolgozott, hogy a város múltját, neves embereit megismertesse az itt lakókkal. Szerelmese volt Egernek – Eger pedig nagyra értékelte tudását. 2020. február 27-én eltávozott közülünk, de pótolhatatlan tudását, jegyzeteit felesége, dr. Szecskó Károlyné Emőke segítségével továbbra is megosztja velünk.

 


SZERZŐ: SZECSKÓ KÁROLY

„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.”

Pál apostol első levele a korinthusiakhoz 13,4-6)

Pétery (Petró) József 1890. június 21-én született Miskolcon. Édesapja id. Petró József, a város neves ügyvédje, édesanyja Leszich Ida volt. Testvére, Petró Kálmán ügyvéd, országgyűlési képviselő, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett az ún. Egri Norma (szegénygondozás) kidolgozásában. A család a 20. század elején Egerbe költözött, mivel a családfő a főkáptalan és a Papnevelő Intézet jogtanácsosi teendőit is ellátta. József fiuk gimnáziumi tanulmányait a ciszterci rend egri főgimnáziumában végezte, az utolsó két osztályt már kispapként. Főpásztora, Samassa József jeles érettségi bizonyítványával az innsbrucki jezsuita egyetemre küldte. 1912. december 29-én szentelték áldozópappá az elnyerhető legnagyobb korkedvezmény megadásával, azaz pápai felmentéssel. A hittudományi doktorátus megszerzése után 1914-ben Egerben kinevezték a Hittudományi Főiskola tanárának, s egyben a szeminárium tanulmányi felügyelője is lett.

Pétery prefektus hétéves tanári munkája s tizennyolc évi spirituális szolgálata alatt filozófiát, egyháztörténetet, újszövetségi szentírástudományt, majd legtovább dogmatikát tanított. Egykori tanítványai különösen a lelkipásztori szempontok hangsúlyozását tekintették tanári működésében a legjelentősebbnek. A tanítás mellett állandó munkatársa volt a korabeli katolikus folyóiratoknak (Egri Egyházmegyei Közlöny, Egri Katolikus Tudósító, Theológia, Magyar Kultúra, Katolikus Szemle). Egerben több kötete, cikke látott napvilágot, amelyek gondolatai mind paptársaira, mind híveire nagy hatással voltak. Önálló kötetei: A theológiai oktatás reformja (Eger, 1924); Pázmány Péter prédikációi 1–3. kötet (Eger, 1931–1933); Eucharisztikus gyermeknevelés (Eger, 1937); Papnövendékeink szociográfiája (Eger, 1937). Könyvei és tanulmányai megjelenését gondos anyaggyűjtés előzte meg. Az eredményes munka csakhamar meghozta számára az elismerést. Már fiatalon megkapta a pápai kamarási címet. 1938-ban tiszteletbeli, egy év múlva pedig tényleges kanonok lett.

1939-ben új szakasz kezdődött az életében. Szmrecsányi Lajos érsek megbízta Eger főplébánosi teendőivel. Ezt a feladatot mindössze három évig látta el, de a rövid idő alatt a város hitéletét szinte újjávarázsolta. A székesegyházban felújítatta és újraaranyoztatta a sekrestye felszerelését, s majdnem teljesen kicserélte a papi ruhatárat. A helybeli temetőkben elindította a ravatalozók építését, az addig sáros sírkerti utakat aszfaltoztatta. Bevonta a hívek lelki gondozásába a fertálymesteri testületet, a társadalmi egyesületeket, a külvárosi római katolikus olvasóköröket. Elkezdte az addig óriási, a település római katolikus híveinek egészét átfogó főplébánia öt részre való bontását a külvárosban élők lelki gondozásának jobbításáért. A város templomaiban bevezette a májusi litániák és a június havi Jézus szíve ájtatosságok megtartását.

Nagy gondot fordított az Egri Katolikus Tudósító folyóirat terjesztésére, amelynek 1917-től – Tóth Tihamér távozása után – szerkesztője lett. Főplébánossága idején a plébániai események (bérmálás, körmenet, istentisztelet) időpontját és rendjét, illetve a szertartások magyar nyelvű szövegét több ezer példányban kinyomtatta, és a hívek között terjesztette. Magyarországon elsőként indította el a káromkodás elleni mozgalmat, példáját minden egyházmegyében követték. A gyermekek szentáldozását már az első osztályokban bevezette. Elmélyítette az elemi népiskolai hitoktatást, központosította a szívgárdákat. Gondja volt arra is, hogy gyermekjátszótereket létesíttessen.

Pétery Józsefet boldoggá tette lelkipásztori és tudományos munkássága. Szerény emberként nem is gondolt arra, hogy esetleg magasabb papi méltóságba kerülhet, de feljebbvalói másképp döntöttek. XII. Piusz pápa 1942. október 24-én kinevezte a Váci Egyházmegye főpásztorának. A püspökszentelési szertartásra november 8-án került sor Egerben, a főszékesegyházban. Az ünnepélyes beiktatást – Szmrecsányi Lajos érsek hajlott korára tekintettel – Serédi Jusztinián hercegprímás végezte a magyar katolikus hitélet kiválóságainak jelenlétében.

Búcsúbeszédében Pétery püspök többek között ezt mondta: „Méltatlanságom és gyengeségem élénk tudatában, de a Gondviselés segítségében határtalanul bízva kezembe veszem édes hazánk szívében, a nagy magyar Alföldön Krisztus hadseregének irányítását.” Beiktatása után Vácra költözött. Édesanyja diófa hálószobabútorát, néhány imazsámolyt és a templomban is használható harmóniumát magával vitte, amelyek emlékeztették egri szolgálatának évtizedeire.

Vácott 1942. november 12-én tartotta székfoglalóját. Püspöki jelmondata így hangzik: „Isten irgalmát éneklem mindörökké” (Misericordias Domini in aeternum cantabo). Székfoglaló beszédében főpásztori terveiről így szólt: „Meggyőződésem, hogy kedves híveim tőlem, új főpásztoruktól nem azt várják, hogy fényben és pompában éljek, hogy lakomákat és ünnepségeket rendezzek és, hogy általában a vagyon mutogatásának az előnyeivel az embereket elkápráztassam, hanem minden bizonnyal azt várják, hogy együtt sírjak a sírókkal, együtt szenvedjek a szenvedőkkel és minden testi, lelki erőmmel együtt dolgozzak a közjó előmozdításán.”

Nehéz időkben vette át a váci egyházmegye kormányzását, mert már javában dúlt a II. világháború. A világégés után bekövetkező politikai változások pedig nem kedveztek főpapi szolgálatának. Az egyház- és vallásellenes évtizedekben is megmaradt az Úr töretlen hitű szolgájának. Mindszenty József bíboros-hercegprímáshoz hasonlóan, 1948-tól semmi engedményt nem tett az ateizmus alapjára helyezkedő kommunista hatalomnak, ezért neki is üldöztetés lett az osztályrésze.

Az 1950-es évek közepétől haláláig átmeneti megszakításokkal házi őrizetben tartották Hejcén, az egykori püspöki nyaralóban. Az egyetlen reménysugár 1956 volt, amitől az egyház szolgaságának megszűnését remélte. November 3-án felkeresték a Váci Forradalmi Tanács képviselői azzal a megbízatással, hogy visszakísérjék székvárosába. Az érte jött küldöttség elérte Miskolcot, majd kifejezett kérésére szeretett városába, Egerbe is látogatást tett. Petróci Sándor (1918–1998), a püspök egykori titkárának visszaemlékezése szerint: „Egerben a szeminárium énekkara fogadta a váci megyéspüspököt és – a már személyesen alig ismert – kispapjai az otthonába visszatérő atyjukként üdvözölték. Ölelgették a katonákat, mint Miskolcon, itt is a meleg szeretet jegyében igazi magyaros vendéglátásban részesítettek bennünket. A katonaköpenyek zsebeiben most békésen megfért a kézigránát mellett a sütemény is. A sapkákra a nép őszirózsákat tűzött ki.”

Székvárosában Pétery püspököt óriási lelkesedéssel fogadták, az üdvözlő szavakra meghatottan válaszolt. Többek között a következőket mondta: „Hála a Gondviselésnek, hogy a sok hős véráldozata nem volt hiábavaló, hogy Hazánk szent ügye jó útra indult. Köszönetet mondok hálatelt szívvel a város lakosságának, a magyar honvédségnek, hogy nagy áldozatok árán és sok veszély közepette ilyen messziről is hazahoztak engem szeretteim közé. Áldjon meg benneteket a jó Isten és a Boldogságos Szűzanya.”

A forradalom leverése után azonban folytatódtak megpróbáltatásai. Visszavitték Hejcére, ahol haláláig házi őrizetben tartották. 1967. november 25-én hunyt el. Földi maradványait – az Állami Egyházügyi Hivatal akadékoskodása ellenére – a váci székesegyház altemplomában helyezték örök nyugalomra.

Pétery József püspök Egerben elhangzott búcsúbeszédében az alábbi mondatokkal már utalt arra, hogy a későbbiekben tudatosan vállalja a szeretet vértanúságát: „Számolok azzal, hogy hazánkra és a magyar katolikus egyházra a jövőben nehéz idők következnek. Tudom azt is, hogy a veszedelmek elsősorban azokat érintik, és érik, akik az élen állnak, és akiknek a gondjaikra bízott nagy tömegek iránti felelősséget az Isten és az emberek előtt vállalniuk kell”.

Magatartása, az egyházhoz és híveihez való hűsége példaként szolgálhat napjainkban is.


dr. Szecskó Károly

 Dr. Szecskó Károly történész, levéltáros 1957-ben főiskolásként került Egerbe, amelynek miliője magával ragadta. Egész életében azon dolgozott, hogy a város múltját, neves embereit megismertesse az itt lakókkal. Szerelmese volt Egernek – Eger pedig nagyra értékelte tudását. 2020. február 27-én eltávozott közülünk, de pótolhatatlan tudását, jegyzeteit felesége, dr. Szecskó Károlyné Emőke segítségével továbbra is megosztja velünk.

 


SZERZŐ: SZECSKÓ KÁROLY

„Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: Elég volt.”

(Márai Sándor)

Renn Oszkár 1933. április 6-án született Ekecsen (ma Szlovákia). A középiskolát Vácott kezdte, majd a család Egerbe költözésével 1947-ben a Ciszterci Rend Szent Bernát Gimnáziumában folytatta. Annak átszervezése után 1952-ben a Dobó István Gimnáziumban érettségizett, majd a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre iratkozott be. 

1956-ban V. éves gépészmérnök-hallgatóként a forradalmi Diákparlament egyik vezetőjévé választották. Egri lévén ő vette fel a kapcsolatot az egri Tanárképző Főiskola MEFESZ szervezetével. Segítették a Szabad Eger Rádió működését, híranyagot és szakembereket küldtek. November 4-e után a miskolci munkástanács elhatározta, hogy megszervezik az ellenállást, ezért feltérképezték Észak-Magyarország fegyver- és lőszergyártó üzemeit. Renn Oszkár így jutott el a Bervába, ahol a munkástanács vezetőivel arra a következtetésre jutottak, hogy a katonai ellenállásnak semmi esélye nincs. A megtorlás során a pufajkás legények „kezelésbe” vették őt is. Tizenegy hónap miskolci vizsgálati fogság után, 1957 végén két év börtönre és vagyonelkobzásra ítélték. 1958 elejétől büntetését a váci börtönben és Állampusztán, munkatáborban töltötte. 1958 szeptemberében a Legfelsőbb Bíróság a korábbi ítéletet egy évre mérsékelte, így szabadlábra helyezték.

Szabadulása után első munkahelye az Egri Finommechanikai Vállalat volt, ahol segédmunkásként dolgozott. Mérnöki diplomáját 1964-ben kaphatta meg, s ennek birtokában előbb technológusnak, majd műszaki osztályvezetőnek nevezték ki. Az egri Villamos Automatikai Intézet (VILATI) Irányítástechnikai Berendezések Gyárában dolgozott, ahonnan 1993. június 1-jén gyárigazgatóként vonult nyugállományba, de műszaki-gazdasági szakértőként megbízásokat vállalt üzem- és munkaszervezés, az elektronikai technológia, a lemezmegmunkálások technológiája és a minőségbiztosítás terén.

Doktori disszertációját 1978-ban védte meg.

Aktív közéleti tevékenységet folytatott. Alakulásától tagja volt a Miskolci Akadémiai Bizottság (MAB) Gépészeti Szakbizottságának. Tíz évig a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) Közművelődési és Oktatási Bizottság tagja, nyolc évig elnöke, majd társelnöke volt a Heves megyei szervezetnek. 2003-ban a MAB „Tudomány Támogatásáért Észak-Magyarországon” Alapítvány kuratóriumának tagjává választották.

Szakmai pályafutása során rendszeresen tartott előadásokat tudományos egyesületekben, egyetemeken, konferenciákon. Publikált szakfolyóiratokban, lektorált tankönyveket. Társszerzője volt a Felületi szerelés-technológia (1990) című műszaki szakkönyvnek, és számos tanulmánykötetnek. Két jelentős találmány részese volt: Síkelektródás ózonfejlesztés, Villamos fogyasztásmérés korszerűsítése. 1988 óta tagja volt a Miskolci Egyetem Állami Vizsgabizottságának. 1990-94-ig a Miskolci Egyetem Tanácsának tagja, 1994-98 között Eger város önkormányzati képviselője volt.

A civil szervezetek együttműködésében kezdetektől részt vett, s alapító tagja volt a városi Civil Kerekasztalnak. Megfogalmazója és szerkesztője a Civil Kódexnek, amely keretet adott az együttműködésnek, a különböző szekciók létrejöttének. Renn Oszkár 1997-től a Szent György Lovagrend lovagja, 1999-től az Egri Priorátus priorja, majd 2009-től a Borsod-Heves-Nógrád megyei Nagypriorátus nagypriorja lett. A népszerű „Egri séták egrieknek”, városismereti rendezvénysorozat elindítója, szervezője. (A séták előadásaiból kiadott öt kötet szerkesztője)

Rendszeresen jelentek meg közéleti, szakmai és irodalmi publikációi, öt önálló kötete látott napvilágot: Ellenőrzötten (2002), Túracipőben (2003), Az utolsó cserkésztábor (2006), Összekulcsolt kézzel (2007), Itt a földön is…(2012).

Számos szakmai, társadalmi kitüntetést kapott, amelyek közül csak a legjelentősebbeket emeljük ki: 1956-os Emlékérem (1991), Signum Aureum Universitatis (Miskolci Egyetem, 1993), Ezüstkoszorús Jelvény (56-os Szövetség, 1996), Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt (1997), Szent György Lovagrend tiszti keresztje (2003), Szent György Lovagrend Szent Koronával ékesített csillaga (2005), Pro Agria díj (2006), Szabadság Hőse emlékérem (2006), Eger Csillaga díj (2010), Pro Agria szakmai díj (2015), A hazáért, a szabadságért, 1956-2016, (Eger, 2016), Miskolcért, a szabadságért ’56 (2016).

Magánélete boldog, kiegyensúlyozott volt. 1966-ban kötött házasságot dr. Frank Mária (1943-1992) válogatott úszóval, olimpikonnal, aki Eger köztiszteletben álló gyermekorvosa volt. Két gyermekük született: Gábor (1968) és Dóra (1973). Korán elvesztett szeretett felesége emlékére 1996-ban létrehozta „A Gyermekek Gyógyításáért Alapítványt”, amelynek kuratóriuma minden év őszén Dr. Frank Mária Emlékplakettet és Díjat adományoz annak a gyermekorvosnak, akinek pályamunkáját az egri kórház tudományos bizottsága a legkiválóbbnak értékeli.

Dr. Renn Oszkár 2018. november 16-án hunyt el. Az egri bazilika altemplomában helyezték örök nyugalomra.

Az egyetemi évektől és a börtönben eltöltött időtől eltekintve 1947-től folyamatosan Egerben élt, de a családi gyökerek már kétszázötven éve ide kötötték. Sokoldalú, kivételes személyiség volt. Életútja, örök optimizmusa, Eger és hazája iránti szeretete példamutató mindannyiunk számára.

 


dr. Szecskó Károly

 Dr. Szecskó Károly történész, levéltáros 1957-ben főiskolásként került Egerbe, amelynek miliője magával ragadta. Egész életében azon dolgozott, hogy a város múltját, neves embereit megismertesse az itt lakókkal. Szerelmese volt Egernek – Eger pedig nagyra értékelte tudását. 2020. február 27-én eltávozott közülünk, de pótolhatatlan tudását, jegyzeteit felesége, dr. Szecskó Károlyné Emőke segítségével továbbra is megosztja velünk.

 


SZERZŐ: SZECSKÓ KÁROLY