Csikiné Csordás Andreát, az egri kórház belgyógyászatának főnővérét kérdeztük
Váratlanul – mondhatni: a semmiből – szakadt bolygónkra tavaly a koronavírus-járvány, amely immár több mint egy esztendeje állítja idáig soha nem látott feladatok elé a világ országaiban élőket, legyen szó kisiskolásokról vagy éppen nyugdíjasokról. Ám a legnagyobb teher kétségkívül az egészségügyben dolgozókra hárul, akiktől nemcsak nagyon komoly fizikai állóképességet, de fokozott lelki teherbírást is követel a megsokasodott és a megszokottaktól jócskán eltérő tennivalók ellátása. Hogy miként is birkóznak meg ezekkel? Többek között erről kérdeztük CSIKINÉ CSORDÁS ANDREÁT, a Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet belgyógyászati osztályának vezető főnővérét, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara egri helyi szervezetének elnökét, aki a Covid-19 elleni küzdelem első vonalában harcol.
Annak idején tudatosan választotta-e az egészségügyet hivatásul, vagy egyszerűen csak így alakult?
Egyáltalán nem véletlen, merthogy mindig is ilyesféle területen szerettem volna dolgozni – mondja Csikiné Csordás Andrea –, amiben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a szüleim mindketten az egészségügyben tevékenykedtek: édesanyám angiológiai asszisztens volt, édesapán pedig mentős. Ahogyan visszaemlékszem, gyermekként is nagyon szerettem bent lenni a szakrendelőben, valamiért tetszettek nekem az ott látottak, vonzott az a világ.
Amely világnak már jó ideje Ön is a része, így megkérdezhetem, miben látja ennek a hivatásnak a szépségét?
Én – akárcsak most – nővérként is nagyon szívesen, örömmel tettem a dolgom. Úgy vélem, másként nem is lehetne, hiszen a mindennapok esetleges nehézségein kizárólag a szakma szeretete segíti át az embert. És hogy mi a szépsége? Nos, számomra azok a hálás szavak, mozdulatok, amiket a betegektől kapunk azért, hogy mondjuk megetettük őket, megigazítottuk a fekhelyüket, vagy épp csak kedvesen rájuk mosolyogtunk.
Hát, ha már itt tartunk… Meglátása szerint milyen emberi tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó nővérnek?
Elhivatottsággal és segítőkészséggel mindenképp. De legalább ennyire fontos az emberek szeretete, az alkalmazkodóképesség, a teherbírás, nem utolsó sorban pedig az empátia, azaz, hogy legyen képes átérezni a gondjaira bízott betegek helyzetét.
És ezeken túl mi kell ahhoz, hogy valaki főnővérként is megállja a helyét?
Egyebek mellett az, hogy megtaláljuk a közös hangot mindazokkal, akikkel együtt dolgozunk, legyen szó nővérekről vagy orvosokról. De legalább ennyire lényeges, hogy figyeljünk a beosztottjainkra, s ha gondjuk van, azon próbáljunk meg segíteni, hiszen csak akkor képesek jól teljesíteni, ha a hátországuk rendben van. Fokozott megterhelés mellett ugyanis nélkülözhetetlen a család maximális támogatása.
Mi okozta a legnagyobb nehézséget, amikor első ízben találkoztak a koronavírus által megfertőzött betegekkel?
Mi tavaly márciusban találkoztunk először azzal, mit jelent valójában egy-egy koronavírusos beteg. Mert bár az embernek már volt gyakorlata az ápolásban, mégis a Covid-19-betegek megjelenése egy seregnyi változtatást követelt tőlünk: s itt nem csupán a felszerelésekről, az eszközökről van szó, hanem arról is, hogy jószerivel egyik pillanatról a másikra át kellett állítanunk a gondolkodásunkat, a napi munkatempónkat, és akkor még nem is beszéltem önmagunk fokozott védelméről, ami nagyon nagy hangsúlyt kapott és kap. Szerencsére e téren sem maradtunk magunkra, a kórház vezetésétől minden szükséges segítséget megkaptunk, akár orvos szakmai dologról, akár ápolási kérdésről volt szó. Amire egyébként szükségünk is volt, hiszen tavaly novemberben lettünk kijelölt járványkórház, és rendkívül gyorsan kellett megoldanunk a koronavírusos betegek ellátását. Mindez szerencsére sikerült is, noha eleinte – tapasztalatok híján – nem olyan rutinszerűen ment minden, mint később.
Akárcsak más, úgyszintén koronavírus-fertőzöttekkel foglalkozó egészségügyi dolgozótól, Öntől is megkérdezem: vajon e betegek ápolása fizikailag vagy lelkileg nehezebb?
Szerintem mindkettő rendkívül nehéz, bár a lelki megterhelést kevésbé könnyű kiheverni. Mert bár az ember hozzá van szokva az elmúláshoz, mégis nagyon fájó, amikor egy-egy beteget elveszítünk, hiába a leggondosabb gyógyítás, ápolás.
És hát, azt sem lehetett könnyű megélni, hogy az Önök feje fölött is ott lebegett a súlyos betegség réme, ami mára – hála a védőoltásoknak – megszűnt…
Megnyugvás, hogy már védettek vagyunk, de ha netán meg is fertőződnénk, csak enyhe tüneteink lennének. Korábban egyébként nem kizárólag attól tartott az ember, hogy ő maga megbetegedhet, mint inkább attól, hogy megfertőzheti a családtagjait, a szeretteit. Annak ellenére is, hogy a legelső perctől kezdve sok-sok segítséget kaptunk a védekezést illetően: az országos online tananyag éppúgy szerepet játszott a felkészítésünkben, mint kórházunk oktatási csoportja. Ezért aztán, amikor járványkórház lettünk, már pontosan tudtuk, mi vár ránk, mit kell tennünk.
Akikkel eddig az itteni Covid-ellátásról beszélgettem, azt mondták, a járvány is megmutatta, hogy a Markhot gárdája igazi csapatként tud dolgozni. Ön mit gondol erről a kijelentésről?
Teljesen osztom ezt a véleményt, hiszen az intézmény menedzsmentjétől, az ápolási igazgatónőtől éppúgy minden támogatást megkaptunk, mint a főnővérektől. Utóbbiak amolyan nagy családként fogtak össze. Minthogy a belgyógyászati osztályunkon feküdt a legtöbb koronavírus-fertőzött, nekünk volt szükségünk a legnagyobb segítségre, amit mindig meg is kaptunk, s amire – ha kell – a jövőben is számíthatunk.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
