Tóth Tímeát, az egri kórház intenzív osztályának szakápolóját kérdeztük
Jóllehet azok az egészségügyi dolgozók, akik „békeidőben” is a kórházak intenzív osztályain gyógyítják az embereket, nem csupán az ottani, speciális tudást igénylő tevékenységet ismerik, de hozzá vannak szokva a nagyon súlyos, nem ritkán életveszélyes állapotban lévő betegek látványához, küzdelméhez, a koronavírus által előidézett helyzet őket is rendkívül megviselte. És nem véletlenül, hiszen a járvány olyan fizikai és lelki próbatétel elé állította őket, amellyel korábban soha nem találkoztak, s amit nem egy-két hétig vagy hónapig, hanem hosszú-hosszú időn keresztül kellett elviselniük. Hogy mindez mit is jelent a gyakorlatban? Többek között erről kérdeztük Tóth Tímeát, a Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet intenzív osztályának szakápolóját, aki most a COVID-intenzíven fekvő fertőzöttek gyógyulását segíti.
Mivel gyakran hallani, hogy a hazai egészségügy milyen szakemberhiánnyal küzd, érdekel, hogy Ön például miért épp erre a pályára jött?
Édesanyám, aki a betegségéig kisgyermekgondozóként dolgozott – meséli Tóth Tímea –, mindig azt mondogatta nekem – s ezzel az édesapám is egyetértett –, hogy ápolónőnek lenni biztos megélhetés, hiszen betegek mindig voltak és lesznek. De gyerekként különben is tanár vagy orvos akartam lenni, s utóbbi hivatás nem áll rettentően távol attól, amit most csinálok. Egészségügyi szakközépiskolásként ráadásul volt egy balesetem, aminek „köszönhetően” közelebbről is megismerhettem, milyen munka folyik egy kórházban. Az, amit láttam, megerősítette az elhatározásomat, vagyis, hogy én is szeretnék segíteni a beteg, kiszolgáltatott embereken.
Most, hogy már vagy két évtizednyi tapasztalat van Ön mögött, bizonnyal meg tudja fogalmazni, mi az, ami a mindennapi nehézségek ellenére is a pályán tartja?
Azt hiszem, leginkább a sikerélmények. Minthogy az intenzív osztályon dolgozom, a hozzánk kerülő emberek döntő többsége nagyon-nagyon súlyos, sőt, életveszélyes állapotban van. Így aztán tényleg komoly eredményként éljük meg, ha valaki a gyógyulás útjára lép, később pedig egészségesen hagyja el a kórházat.
Véleménye szerint mi minden kell ahhoz – a szakmai ismeretek mellett –, hogy valakiből jó ápolónő váljék?
A legfontosabbnak talán az empátiát tartom, ugyanis nekünk bele kell tudni élni magunkat azoknak a betegeknek a helyzetébe, akik elesetten, különféle fájdalmaktól szenvedve, nem ritkán félelmekkel telve fekszenek nálunk, remélve, hogy tőlünk segítséget kapnak. Ez egyébként egyáltalán nem nehéz, ha úgy tesszük a dolgunkat, mintha csak a saját hozzátartozóinkat ápolnánk. De az is szükséges, hogy – persze, csak egyszerűbb ügyekben, a saját hatáskörünkön belül – tudjunk tanácsot adni, ha egy-egy beteg ilyet kér tőlünk.
Bár az intenzív osztályok munkája normál időszakban sem sétagalopp, a koronavírus-járvány még a legharcedzettebbek számára is hatalmas próbatételt jelent. Mik azok a dolgok, amelyek Önnek mint a COVID-intenzíven dolgozók egyikének, a legnagyobb nehézséget jelentik?
Lehet, hogy a kívülállók számára nem tűnik fajsúlyosnak az ügy, de például a minket védő ruházat fel- és levétele, illetve viselése nem egyszerű. Az ember nemcsak nehézkesebben mozog benne, de a maszk miatt a betegekkel való kommunikáció is bonyolultabb. Aztán említhetném a fizikai igénybevételt is. Amint az köztudott, a betegeket mozgatni kell – például a lélegeztetett fertőzötteket hasra fordítjuk, hogy ezzel is megkönnyítsük a tüdő dolgát –, ami nem csekély erőfeszítést kíván. Persze kapunk segítséget a férfi ápolóktól vagy a betegszállítóktól, de mindez akkor sem túl könnyű.
Ez a dolog fizikai része. Ám ott van a lelki oldala is: mert bár az intenzíven nyilván megszokta, hogy veszítenek el betegeket, a COVID-19 okozta halálozás más, főleg, ha fiatalok a járvány áldozatai, vagy olyanok, akiknek egyik pillanatról a másikra fordult az állapotuk válságosra…
Korábban azt mondtam volna, hogy a fizikai és a lelki megterhelés egyforma, ám mára eljutottunk arra a pontra, hogy a mentális kihívást sokkal súlyosabbnak érzem. És ez még akkor is igaz, ha egy-egy beteg gyógyulása valamelyest helyrebillenti az ember lelki egyensúlyát. Ettől függetlenül azért hallom a munkatársaimtól, hogy otthon sírják ki magukat, így szabadulva meg attól a rengeteg feszültségtől, ami a rázósabb napokon felgyülemlik bennük. Természetesen az lenne a jó, ha mindazt, ami történik velünk, nem vinnénk haza, de ilyen hosszú idő és ennyi küzdelem után mindez szerintem lehetetlen.
Az egészségügyi dolgozókat idehaza is – mint sokfelé a világban – a legelején oltották. Ez mennyire jelentett megnyugvást?
Mindenképp nagyobb biztonságban érezzük magunkat, s főként azt jó tudni, hogy nem visszük haza a betegséget a szeretteinknek.
Ha már itt tartunk… Bár a védőoltásra regisztrálók száma hónapról hónapra növekszik, még mindig szép számmal akadnak, akik elutasítják a vakcinákat, többek között olyan érveléssel, hogy korántsem annyira veszélyes a koronavírus, ahogy azt tartják, vagyis nem pusztítóbb, mint a szezonális influenza. Ön, aki látja a valóságot, mit mondana nekik?
Az igazság az, hogy az én ismerősi körömben is vannak ilyen vélemények. Meg is említettem nekik, hogy csak egyetlen órára kellene bejönniük a covid-intenzívre, máris átértékelnék az álláspontjukat, ha épp nem fakadnának sírva mindazon, amit látnak. Nem állítom, hogy mindenkit meg lehet győzni, de volt már olyan, aki egy ilyen beszélgetést követően határozta el, hogy beoltatja magát.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
