Bejegyzés

Avagy néhány gazdag ficsúr a kampányidőszak előtt, közben és után.

„Színlelj, amíg bele nem jössz!”, lehetne A politikus című amerikai sorozat mottója, ahol a középiskolai diákelnöki poszt és az ahhoz járó manipulatív közeg egyfajta ugródeszkaként használható a neves egyetemekre, majd egy gyors léptekkel felfelé ívelő kirakati közéleti pályához. Az eddig két évadot megélt történet főhőse Payton Hobart, akinek szerénynek kicsit sem nevezhető ambíciói között gyerekkora óta szerepel, hogy egyszer betölti az amerikai elnöki posztot, amire tudatosan készül.

A politikus/The Politician

A középiskolai diákelnöki választások gyerekcipőben mutatják be a hatalomért folytatott mesterkedést, a gerinctelen játszmákat, ahol csak azért nem csalnak az indulók, mert tartanak attól, hogy később előáshatják a szennyest a politikai ellenfeleik. A lelepleződéstől való félelem becsület elé helyezése pedig csupán a kezdet.

A legelképesztőbb ígéretekkel és ötletekkel előrukkoló kampányok­hoz csak egy helyes arc kell, aki könnyebben lenyomja a kihirdetett téveszméket a szavazók torkán. A törtető jólfésült jelölt pedig hiába indult eredetileg átgondolt, segítő szándékkal, hogy jobbá tegye az emberek életét, ebben a lélektelen útvesztőben csak kevesek képesek hűek maradni önmagukhoz, és szinte elkerülhetetlen a torzulás, amely későbbi végeredményét az illető fiatal énje legszívesebben csak szembeköpné a tükörben.

A sorozatban mind a demokraták, mind a republikánusok kapnak kisebb-nagyobb pofonokat, de a méretesebbeket azért az utóbbiak zsebelik be. Azonban a liberális eszméket is pellengérre állítják, és leginkább az alelnökök kiválasztásánál kerülnek görbe tükör elé a leendő diákelnökök, akik azért versengenek, hogy ki tud minél hátrányosabb alelnökkel előrukkolni. Így kerülhet szembe egymással a gendersemleges, meleg, afroamerikai és egy szegényebb családból származó, árva, rákos lány, akik nyerő párosa éppen csak „kiütötte a nyeregből” a fekete mozgássérült fiút. Ami kívülről már túl szolidáris, és próbál nagyon egyenlő lenni, a felszín alatt, valójában csak manipuláció és a kisebbségek kihasználása.

De kapnak az arcukra a betegségükből, vagy a hozzátartozójuk gyengeségéből profitálók, a környezetszennyezők, és persze azok is, akik túlságosan figyelnek az ökológiai lábnyomukra. A történet nagyjából igazságosan tapossa a földbe az összes nézői réteget. A politika iránt túlontúl érdeklődőkön kívül pedig azokat is bemutatja, akiket teljes mértékben hidegen hagy egy-egy szavazás, mivel „úgysem számít a véleményük”, hiszen a középiskolást, vagyis a nagybetűs szavazót egészen más foglalkoztat, és maximálisan kitölti minden gondolatát a pornó-videójáték-haverok sérthetetlen szentháromsága. Így az ő részvételüket nehezebb növelni a közéleti ügyekben, mint a kőgazdag liberálisokat és gyerekeiket, akik „addig lelkesek, amíg a tárcájukba nem kell nyúlniuk”.

A valódi, őszinte, mélyebb párbeszédekre már rég képtelen, az életüket az interneten élő fiatalok mellett az idősebbek sem kerülhetik el a sorozat fájóan pontos ökölcsapásait, akik bár elképesztően hitelesen akarják megélni a létezésük minden pillanatát, rá kell, hogy döbbenjenek, hogy lassan, de biztosan „kihalnak az idősebb szavazók”, a fiatalok pedig a fiatalokra szavaznak.

A nyitottság és modern eszmék paródiáját akkor járatja csúcsra a történet, amikor elérkezik annak az ideje, hogy a kampány szoros időszakában a heteroszexuális, monogám párkapcsolat helyett inkább az egyébként már felbomlott édeshármasát vallja be a jelölt a szimpátiaszavazatok reményében.

Összességében kicsit lebutítva, színes mázzal bevonva mutatkozik be az amerikai POLITIKA, néha-néha fel-felböffentve az átlag szavazókat, akiket tényleg igazán őszintén nem érdekel az egész. A politikus sokszor feszegeti a nézők határait, megtanítva, hogy a túlzott hiúság és a keserű utóíz nem elválasztható egymástól, így ez az arcpirítóan szemtelen, brutálisan őszinte, zseniálisan prosztó és elképesztően szórakoztató sorozat is csak azoknak élvezhető, akik nem feszülnek be a verbális gyepálástól, helyette inkább kicsit lazábban veszi a levegőt.

A politikus/The Politician

amerikai sorozat, fekete komédia, dramedy
részenként ~42 perc
2019, 2 évad


SZERZŐ: VERES PETRA

Az elmúlás és halandóság elfogadása egy kisfiú szemével.

A Szólít a szörny című film a közelgő halál és annak feldolgozásának allegorikus kifejezése. A főhős, Connor beteg édesanyjával él egy kisvárosban, ahol a családi problémák mellett a visszahúzódó fiút az iskolában is folyamatos nyomás alatt tartják, és zaklatják az osztálytársai. A srác az egyetlen kiutat és boldogságot a művészetben leli; rajzaival új dimenziókat nyit az életében.

Szólít a szörny/A Monster Calls

Miként lehet feldolgozni egy édesanya súlyos betegségét, elvesztését, nyújthat-e támaszt a gazdag képzeletvilág, és fel lehet-e dolgozni a képzőművészet segítségével a gyászt, vagy könnyebb egyszerűen elmenekülni előle, és beletemetkezni egy kreált világba. Erre keresi a választ Juan Antonio Bayona rendezése, a Patrick Ness regénye alapján készült Szólít a szörny. A film képi világa erősen magán hordozza az alkotó korábbi, 2007-es Árvaház című mexikói-spanyol horrorjának hangulatát, illetve Guillermo del Toro A faun labirintusának tónusai is vissza-visszaköszönnek. Közben pedig egy másik „szörnynek” is emléket állít a mű, méghozzá az 1933-as King Kongnak.

Míg a fiú édesanyját Felicity Jones (A mindenség elmélete, Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet), a nagymamát pedig Sigourney Weaver (Alien-filmek) alakítja, a szörnynek Liam Neeson (Elrabolva-filmek) kölcsönzi a hangját.

A filmben a nehézségek és a gyász feldolgozatlansága a szörnyön keresztül manifesztálódik, aki mindvégig az elfogadás felé űzi, tereli a fiút. Connor képzeletében a félelmetes óriás a karácsony szelleméhez hasonlóan jelenik meg, és három történetet mesél a főhősnek. Azonban az elbeszélésekben a jó nem nyeri el méltó jutalmát, és nem élnek a szereplők boldogan, amíg meg nem… Ehelyett hasztalan és értelmetlen halált halnak, árulás, csalás vagy manipuláció áldozataivá válnak, és bár a fiú eleinte nem érti, miért kell megismerkednie a számára legkevésbé sem szimpatikus antihősökkel, lassan megtanulja, miként állhat ki magáért, és miért fontos, hogy minden helyzetben megvédje az igazát. Emellett rá kell döbbennie, hogy az áldozatkészségnek is megvan a maga helye és ideje, az önzetlen lemondást pedig értékelni kell és elfogadni.

Bár minden porcikájával tiltakozik, végül a címszereplő szólításának eleget téve, a negyedik történetet Connornak kell elmesélnie, ezzel beletörődve és realizálva a közelgő jövőjét, vagyis szeretett édesanyja elvesztését. Közben pedig olyan igazi szörnyekkel vív harcot, mint a harag, ami először agresszióként tör a felszínre, a bűntudat, illetve a tettei és azok következményeinek vállalása. Utóbbi lehet, hogy nehéz, de elkerülhetetlen és szükséges a továbblépéshez. Mert a jogos, megérdemelt büntetés elmaradása legalább annyira meglepő, mint egy jogtalan szankció vagy egy gyanútlan öklös az iskola mögötti sikátorban.

Szólít a szörny (Váratlan jóbarát)/A Monster Calls

amerikai-spanyol fantasy-filmdráma
109 perc, 2016


SZERZŐ: VERES PETRA

BLACK  LIVES  MATTER – Számít a feketék élete

A film egy egyértelmű kiáltvány a rasszista rendőri brutalitás ellen, emellett a fekete katonák igazságtalanul nagy- arányú vietnami szolgálata is visszatérő motívum Spike Lee (Malcolm X, Az utolsó éjjel, Tíz perc: trombita, Oldboy, Csuklyások – BlacKkKlansman) legújabb művében, Az 5 bajtársban. Az egyenlő bánásmódért való küzdelem bemutatása azonban hiába fontos és számít a mai napig hiánypótlónak a játékfilmes berkekben, néhol már túlságosan is didaktikusak a rendező eszközei, a Black Lives Matter-mozgalmat pedig rendesen beledörgöli a nézők arcába.

A háborús bejátszásokkal gazdagított történelmi leporelló egy könnyedebb hangnemű vígjátékként veszi kezdetét, ahol az afrikai-amerikai veteránok sok év után visszatérnek katonai szolgálatuk egykori hely- színére, napjaink Vietnámjába. Megkezdődnek a bajtársi viccelődések, a végtelenségig tartó pacsizások, kezelések, a szeretetteljes tesózások, majd olyan hirtelen zárják el a nevetéscsapot, hogy a komédia rögtön háborús akciófilmre vált, ahol visszaemlékezésként tárul elénk a múlt, vagyis a csapat egykori keserves küzdelme a dzsungel mélyén.

A korábbi történesek, háborús flashbackek erőteljesen elkülönülnek a film jelen idejétől; vizuálisan a „beszűkült” kép, vagyis a 4:3-as képarány jelzi a múltbeli tartalmat. A rendező ezzel bár könnyíti a megértést, de egy idő után inkább szájbarágásként hat a módszere.

Az ide-oda ugrálásokból hamar kiderül a hősök célja és motivációja: vagyis visszajutni a dzsungelbe, és megtalálni az egyik régi bajtársuk maradványait, nem mellesleg pedig azt az arannyal teli ládát, amit annak idején egy kettészakadt gépben fedeztek fel, majd elrejtettek, hogy a háború után megszerezhessék. Innentől a műfaji kavalkád újabb színezetet kap, és kincskereső kalandfilmmé egészül ki az amúgy is tarka felhozatal. Ezt tűzdeli meg a rendező történelemleckékkel az elnyomásról, a rabszolgaságról, a rendőri túlkapásokról, majd az egészet lélektani monológokkal fűszerezi.

Az eredeti fotók, bejátszások, nevek, dátumok és információk az el- hunyt fekete katonákról, illetve aktivistákról egyre intenzívebben jelennek meg, ahogy a szemrehányások is, hogy melyik volt elnök hány rabszolgát tartott. A hatásuk viszont – a folytonos ismételgetések mi- att – erőtlenné válnak. Kicsit olyan, mint egy történelmi molyolás, ami egyre inkább nyavalygásként hat, hogy mikor ki volt a jobb/ rosszabb.

A film sajátosan kezeli a rasszizmus kérdését. Olyan erős túlzásokkal él, amelyek nemcsak bemutatják, hanem ki is figurázzák a sztereotip gondolkodást. A hősök francia kap- csolata például maga Jean Reno, aki szembesülhet az európaiak legfontosabb jellegzetességeivel, persze erős USA-szű- rőn keresztül. A már-már gyönyörű leegyszerűsítés után a németek a sült kolbász, a bécsi szelet és a savanyúság szint- jén rekednek, míg a franciák a croissant és a csiga párosához kapnak egyenlőségjelet a tájékozottságukat csillogtató amerikaiak jóvoltából. És hogy milyen sértők és nevetségesek a sztereotípiák, arról több hullámban tesznek tanúbizonyságot a szereplők. A rendező cseppet sem kíméli a „hazaiakat”, és próbálja kicsit felrázni az alulinformáltságukba beleké- nyelmesedett USA-belieket. Üdítő például, hogy elhangoz- hat egy saját gyártású filmükben, hogy az értelmezésük a II. világháborúról tudatlan és egyoldalúan amerikai.

Akik a történelem során felléptek a faji megkülönbözte- tés ellen, azokról egyfajta hősies tablóval emlékezik a film, míg Trumpot ahol éri, ott alázza, és hol árnyaltabban, hol pedig igen éles és egyértelmű kritikával illeti. Legelőször a fake news kapcsán merül fel az amerikai elnök neve, majd a teljes nemzetet sajnálják le amiatt, hogy annyira lefoglalta őket a reality-k nézése, hogy egy „valóságshowbohócot” szavaztak meg vezetőjüknek. A főszereplők pedig nem győznek ünnepélyesen esküdözni a fekete emberek nevében, hogy ők ugyan nem szavaztak Trumpra. A regnáló amerikai elnök származástól és bőrszíntől függetlenül mindenkinek kínos a filmben. Szimbolikus és sokat mondó például az a jelenet, amikor a francia szereplő Trump-sapkában („Tegyük újra naggyá Amerikát”) gyilkolja a feketéket.

Az indulatkeltés fokozatos és egyre erőteljesebb a filmben. Míg az elején a volt vietkongok italra hívják az amerikai veteránokat, később, az úszó piacon a leszármazottaik már legyilkosozzák őket. Emellett egyre erősödik a szereplők közötti szitkozódás is a bőrszínük alapján. A feszültséget pedig nemcsak a múlt konfliktusai generálják, a kincsvadászat so- rán ugyanis ténylegesen csak akkor ragadnak ásót a hősök, miután az egyik mellékszereplő mint aknakereső mutatkozik be a csapatával, ami előre vetíti a tragédiát.

Míg a képaránnyal való túlmagyarázás egyre bosszantóbbá válik a filmen, máshol hiába fukar a történet az információkkal, mégis egyértelműek például a kapcsolatok, pedig a nézők nem is rendelkeznek többlettudással. Így a hősök béna értetlenkedései kissé visszarántják a cselekményt a komédia mezsgyéjébe. Humorforrás még a fiatalok gúnyos aggódása az idősebbek felett, és mikor a feketetanulmányok-tanárt megmosolyogják a szakmája miatt, az kicsit olyan, mint a„lebüfészakosozott” bölcsészek esete.

Utalásokban is bővelkedik Az 5 bajtárs, a veterán „szuper- csapat” Wagner: A walkűrök lovaglása című művére vonul be a dzsungelbe, amely míg Francis Ford Coppola: Apokalipszis mostjában döbbenetes erővel hat, itt inkább kiforgatott és paródiaszerű. És nemcsak az amerikai filmművészet igazi krémjét, hanem a B-kategóriás alkotásokat is górcső alá veszik. A Rambo-filmeket a gagyival azonosítják, de a Walker, a texasi kopót is körberöhögik.

Bár a poénok mellett a fegyverek is gyakran ropognak, háborúellenes kinyilatkoztatásként is értelmezhető a történet. A hidegháborús konfliktus minden oldalról megkapja a kri- tikáját, a pénzről szóló hadviselés mellett az egymás ellen fordított vietnámi családok kapcsán is. A szabadság viszont néha csak az őrületen keresztül érhető el, ehhez viszont elengedhetetlen a megbocsátás, a megbékélés és az igazság elfogadása.

 

Az 5 bajtárs (Da 5 Bloods)

háborús filmdráma, 154 perc, 2020


SZERZŐ: VERES PETRA

Egy bátor, szókimondó, hétrészes minisorozat mutatja be, milyen lehetne a hófehér, férfiak uralta Hollywood, ha egy kicsit is számítana az egyenlőség, az egyéniség, az eredetiség vagy az igazi tehetség.

Az amerikai darálógépbe eleve csak azok a vékony, fiatal, tökéletes színé- szek kerülhetnek be, akik bármit feláldoznának az álmaikért, de ez közel sem elég, mert aki „Dreamland”-be vált belépőt, annak a megaláztatás és a testi-lelki kiszolgáltatottság csupán az első stáció.

A filmiparban egy ponton túl már a díjak, elismerések sem számítanak, – egyedül a biztos profit. Ez a biztonsági játék kap egy fricskát (vagy inkább egy csípős pofont) a sorozattól, mikor a bármilyen tekintetben kisebbségi hősök az első adandó alkalommal átveszik a hatalmat a stúdió felett, és gyor- san leforgatnak egy filmet, ami akár még érdekes is lehet.

Nem élnék azzal a kissé közhelyes fordulattal, hogy a sorozat lerántja a lep- let Hollywood igazi arcáról, mivel pont arra mutat rá, hogy valójában nincs is arca ennek a lélektelen masszának, ami magába szippantja és kifacsarja a tehetségeket. A domináns, jól megmunkált és divatos maszkra rakódott gúnyos máz pedig csak apránként pattog le, majd alóla lassan és fáradtan, sőt kissé megtörten csillan ki a keserű tanulság, miszerint a tisztességes em- bereket hamar kiírják a történetekből, hogy még barátok között is az érdek és a jobb kapcsolati tőke számít, vagy hogy nőként csak akkor kapsz hatal- mat Hollywoodban, ha a gazdag stúdióigazgató férjed a kórházban fetreng és lábadozik/haldoklik. De a legfontosabb, hogy Álomországban bármit el- érhetsz, csak egy a fontos: nem szabad felébredni.

Hollywood

amerikai filmsorozat, 2020


SZERZŐ: VERES PETRA

1920. június 4-én, a trianoni békediktátum aláírásával hazánk elveszítette területeinek és la- kosságának mintegy kétharmadát. A kötet „a mi lett volna ha…” elv mentén keresi a lehetőségeket a magyar történelem egyik legnagyobb nemzeti traumájának megmásítására, meg nem történtté tételére.

A szerződés 100. évfordulója előtt arra kértek
11 szerzőt, hogy egy-egy novellában rugaszkodja- nak el a valóságtól, a legabszurdabb ötleteiktől se zárkózzanak el, és írják újra a történelmet.

Mások mellett Egressy Zoltán, Mán-Várhegyi Réka, Papp-Zakor Ilka, Selyem Zsuzsa és Szalay Zoltán változatos stílusban tesznek kísérletet arra, hogy bemutassák hogyan alakult volna a 20. és
21. századi alternatív Magyarország sorsa. Az ezt taglaló kötetet június 4-én mutatták be online a Margó Irodalmi Fesztiválon.

Nézzünk bizakodva a múltba! – Alternatív Trianon

könyv, 204 oldal, Cser Kiadó, 2020


(EM)