Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy állványzat segítségével, mintegy negyven méter magasan, testközelből vehetik szemügyre az Egri Bazilika kupoláját, illetve annak freskórészleteit. Sipos Dávid díszítő festőművészként nem csupán megvizsgálhatta az említett helyszínt, hanem nap mint nap annak felújításán dolgozott. A székesegyházban végzett munkájáról őszinte örömmel és csillogó szemmel vallott, majd a nyomába eredve, – az állványzaton föl-fölkapaszkodva –, az is kiderült, hogy a tériszonnyal küzdők nyugodtan elkezdhetnek másik szakma után nézni. Természetesen Dávid otthonosan és fürgén mozgott a legnagyobb magasságban is, nem riasztotta vissza az alatta elterülő mélység.
Pontosan mit takar a díszítő festőművész, mi mindennel foglalkozol a hétköznapokban?
Ide tartozik a klasszikus festés, a barokk vagy például a márványimitáció – utóbbi esetében festett márványt készítünk. Ez történik jelenleg a Bazilikánál is. Miután a mennyezettel kész lettünk, a lenti szakaszok kerültek terítékre. A főbejárat melletti oldalfalakra festett márványutánzat kerül, amelyet különböző ecsetekkel, szivacsokkal hozunk létre. Gyakorlatilag a szentélyben található műmárvány-imitációt másoljuk át körben a székesegyházban.
Emellett aranyozással és fautánzat-készítéssel foglalkozunk, sgrafitto eljárást is végzünk, amely a színes vakolatrétegek egymásra glettelését jelenti, illetve a kontúr mentén a motívumok visszakaparását. A színekkel való játékkal jelentkeznek a térhatású mélységek. Például három színes vakolatréteget egymásra húzunk, majd ezeket visszakaparjuk, hogy domborműhatású felületet kapjunk, – Csehországban nagyon sok így készült munka található. Összességében egy kifejezetten komplex szakmáról beszélhetünk, amelybe sok minden beletartozik, ami imitálható.
Mikor gondoltál arra először, hogy komolyabban foglalkoznál a művészetekkel? Egyáltalán milyen előtanulmányokat igényel a szakmád?
Általános iskola után Pécsre jelentkeztem díszítőfestő szakra, ahol a művészettörténet is alapkövetelményként szerepelt a képzésben, emellett pedig megismerkedtem a falfestészeti technikákkal. Egyébként már gyermekkoromban is jól rajzoltam. Emlékszem, nagyjából nyolc éves lehettem, amikor a Nógrád megyei szülőfalumban az éppen felújítás alatt álló templomban ültünk, és már akkor sem a misére figyeltem, hanem az állványra, majd megböktem anyukámat, és felmutattam, hogy ott szeretnék majd egyszer dolgozni.
Az elmúlt évtizedek alatt kiket neveznél mestereidnek?
Kolozsvári Grandpierre Miklóst (aki a Munkácsy-díjas Szász Endre tanítványa volt) mindenképpen, az egyetem alatt Tolvaly Ernőt, jelenleg pedig Győri Lajos mellett tanulom a díszítőfestés, illetve a restaurálás rejtelmeit. Az a miliő ragadott magával, hogy ugyanott munkálkodhatok, ahol annó az egykori mesterek jártak. A Bazilikában például Takács István mezőkövesdi festőművész ecsetvonásai nyomán dolgozhattam, hiszen ő készítette a kupola freskóját. A helyszínen szinte érezni lehet a mester jelenlétét. A díszítéshez való közelség olyan élményt kínál, amit semmi sem ad vissza. Számomra ezt rejti még az a porréteg is a falon, ami 60-70 éve rakódott rá.
A Bazilika főrestaurátorának keze alá dolgozol, mégis óriási rajtad a felelősség. Miképpen tudod segíteni a munkáját, milyen folyamatokban veszel részt, és ezeknél mennyire fontos a precizitás?
A freskókhoz nem nyúlunk, maximum megtisztítjuk, hanem a körülötte lévő gipszplasztikus festményekkel foglalkozunk. A térplasztikafestés a sík falra való térhatású festést jelenti, amely nagyon nagy precizitást igényel. A Bazilika nagyon megsérült, szinte porlottak a falfelületei, így ezeket speciális beeresztő anyagokkal kellett megvédeni. Majd a fixálás után kezdődött az igazán izgalmas rész, vagyis a színkeverések, a mintalevételek, a glettpótlások és igazából a restaurálások.
A belső tér egészére én keverem a színeket. Speciális festékeket használunk, amelyek természetes anyagokból készülnek – ezeket különböző porokból, pigmentekből állítjuk össze. A színt úgy határozom meg, hogy a tisztított felületekhez keverem, amely alapján megközelítőleg látni lehet, miként nézett ki eredetileg. Az, hogy milyen árnyalatot használunk, rutint igényel. A pigmentek egy idő után elfáradnak, de a tulajdonságok alapján tudni lehet, hogy az idők során mi tűnhetett el. Majd ezután felfrissítjük a felületet.
Így, hogy már magatok mögött tudhattok egy bő évet, kicsit visszatekintve, melyik munkafolyamatra mondanád, hogy a legidőigényesebb?
Egyértelműen a mennyezeti díszítőfestés és a freskórestaurálások, mivel ezek során nagyon porlékony falfelületekkel találkoztunk. A mennyezet szinte teljesen porlóvá vált. Ezt különböző eljárásokkal, a már korábban említett úgynevezett falbeeresztésekkel kellett megfogni, hogy a díszítések ne kopjanak tovább, illetve ne menjenek tönkre.
A Bazilika kupolájában látható nagyvolumenű jelenetet Takács István készítette. Az egyik legnagyobb feladatot a benti kupolarész restaurálása jelentette, amely körülbelül fél éve készült el. A festőművész körben az apostolokat jelenítette meg – freskótechnikával, amely a mai napig a legtartósabb murális falfestészeti módszer a világon. Ez egy meszes eljárás, ami azt jelenti, hogy egy nedves, homokkos vakolatfelületre festik. Egy adott nap a mester annyi részt tudott készre festeni, amennyit meg tudtak vakolni.
A székesegyház festésével kapcsolatos munkák nagyjából még másfél évig tartanak, de az biztos, hogy a Bazilika elkészülésének dátumát piros betűvel írom be a naptárba, és valószínűleg életem végéig elkísér majd.
Mely technikák, munkafolyamatok állnak leginkább közel hozzád?
Többfélét kipróbáltam már, például a freskó-, vagy a sgrafitto technikát, de egyértelműen kijelenthető, hogy a barokk térhatású festészet áll hozzám legközelebb. A barokk stílus igen látványos, a kanyargós, tekert motívumaival lenyűgöző térhatásokat lehet elérni.
Ha már a térhatást említetted, ezt egy sík falfelületen hogyan tudjátok fokozni?
Az első és a második árnyékon kívül az adott szín melegebb, illetve hidegebb változatával is lehet játszani a fokozás érdekében, valamint a testhez mindig tartozik egy vetett árnyék. Akkor lesz még inkább térhatású a munka, ha például egy sötétebb kontúros vonalat is aláfestünk. Lényegében ez emeli el a síkról a plasztikánkat. Annó a volt mesterem azt mondta, akkor jó egy plasztika, ha úgymond „rá tudjuk akasztani” a kalapunkat.
A térélményt az is befolyásolhatja, hogy milyen messziről nézzük az adott mintát?
Minél lentebb állunk az épületben, annál aprólékosabban kell kidolgozni a mintákat, hiszen a szemlélő alacsonyabb helyzetből tekint rájuk. És persze minél magasabban járunk, annál nagyobb flekkeket, illetve foltokat használunk a klasszikus díszítőfestészetnél, amely azért szükséges, hogy lentről, akár 25 méterről is plasztikus mintának látszódjon az adott részlet.
A fény-árnyékhoz visszakanyarodva, utólag könnyű megállapítani, hogy honnan kapta a fényt az adott minta?
A fényt úgy határozták meg, hogy például a központi kupolában a művész fölfestett egyfajta dicsfényt, amely a mintákra világított, vagy akár egy oldalsó ablakból is „vehették” a fényt. Ezt minden alkotásnál meg lehet állapítani az árnyékolás alapján.
Hogyan telik egy általános hétköznapod, mivel kezd egy díszítő festőművész nap mint nap?
A kávé egyszerűen elmaradhatatlan, anélkül nem indul el a nap, majd reggeltől estig átadjuk magunkat a falnak. Mindig magával ragad ez a miliő, persze előfordul, hogy fáradtabb az ember, de általában örömmel megyek be, és alig várom, hogy dolgozhassak, hogy szépüljön a Bazilika. Bevallom, szerencsésnek mondhatom magam, hiszen azt csinálom, amit szeretek.
Azért biztosan akadnak nehézségek is…
Persze, például ha egész nap egy rozettát pingálunk, a nap végére elfárad az ember, hiszen folyamatosan fölfelé nézünk, így a nyakunk egyfajta kényszertartást vesz fel. Vagy mivel egyszerre dolgozunk többféle szakma képviselőivel, néha kisebb fennakadásokat okoz, hogy például nem tudok a falhoz menni, mert éppen a műmárványt csinálják. Emellett rengeteg a por, de ezt már megszoktuk. Szerencsére folyamatosan részt vehettem különböző munkákban, akár az ország határain kívül is, viszont ennek „köszönhetően” nyolc éve nem nyaraltam sehol.
Hogyan viszonyulsz a magassághoz? Gondolom a tériszony különösen előnytelen a szakmádnál, sőt kifejezetten rossz ajánlólevél…
Édesapám építési vállalkozóként dolgozott, így mondhatni gyerekkorom óta az állványon mozgok, csukott szemmel, szinte fogócskáztunk rajta, így a tériszony számomra soha nem jelentett problémát, sőt kifejezetten szeretem a magasságot. Megszállottan keresem az olyan helyszíneket, ahová az ember nem mindennap jut el, ilyen például az Egri Bazilika kupolája.
Mivel kell leginkább megbirkóznod a munkád során?
Leginkább a nagyon sérült felületekkel, viszont ezek kihívást is jelentenek számomra. Ha például valaki szinte már lemondana egy adott felületről, azt szoktam mondani, hogy minden felújítható, még a nagyon rossz állapotú falak is. Minden javítható, és visszaállítható az eredeti állapotába, a munkánkban is pontosan ez visz előbbre, hogy ezeket a díszítményeket lényegében megmentjük az utókornak.
Hogyan látod a szakmád utánpótlását, illetve a saját jövődet?
Az érdeklődéssel nincs gond a fiatalok részéről, talán egy kicsivel több szorgalom és kitartás kellene, hiszen mint tudjuk, a könnyen jött siker könnyen megy. Én is úgy kezdtem, hogy vödröt mostam, előtte nem engedtek a falhoz. Mindig a lépcső aljáról kell indulni, és ha az ember elég kitartó, akkor előrébb fog jutni.
Amit mindenképpen szeretnék megvalósítani, hogy fiatalokat bevonva, egy nagyobb céget hozzunk létre, ahol kitanítjuk őket, átadva azt az ismeretegyüttest, amit az idősebbektől már nem tudnának ellesni, hiszen nagyon sokan közülük már nem élnek.
13 éve dolgozom a szakmában, így kezdőnek már semmiképp nem mondanám magam, viszont maximalista vagyok, így szerintem még sok mindent kell tanulnom. Bár szerénynek tartanak, ennek ellenére azt hiszem, hogy jó úton haladok.
Sipos Dávid gyermekkora óta rajzol, már 11 évesen olajfestészetet tanult, hétvégente is ezzel foglalkozott, és gyakran kiállították munkáit. Ez az időszak – elmondása szerint – bár kissé leterhelte, mégis elindította a pályáján. Elárulta, mindig is természetesnek tartotta, hogy amennyiben el szeretne érni valamit, azért szorgalmasan tennie kell. Majd a díszítőfestő szak elvégzése után felvételt nyert Pécsre, ahol 2008-ban végzett festőművészként.
A Bazilika belső felújítása okán Győri Lajos főrestaurátor invitálta Egerbe. A munkálatoknak egy bő éve kezdtek neki, mostanra a felső díszítőfestő, illetve a freskótisztítási folyamatokkal is elkészültek. A megyeszékhelyen az Érseki Palotában is találkozhatunk a munkáival, ahol a két kupolás részen dolgozott.
A mindennapokban a kíváncsiság hajtja előre, hiszen – mint fogalmaz – a feltárások során egy-egy festékréteg eltávolítása után egy mester akár több mint száz éve készült munkájára bukkanhatnak, amelyet megóvhatnak az utókornak.
SZERZŐ: VERES PETRA
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
