Beszélgetés Szilvay Jerne női szerzetessel, az Egri Karitász munkatársával
Amióta világ a világ, mindig voltak segítségre szoruló emberek. És persze – szerencsére –, olyanok is, akik valamilyen módon megpróbálják támogatni őket: némelyek egyedül, csak a saját erőforrásaikra és ötleteikre támaszkodva, míg mások szervezett formában, egy-egy, az elesettek felkarolása céljából létrehozott közösség tagjaiként. Ez utóbbiak egyike a Congregatio Jesu (korábban: angolkisasszonyok) néven ismert női szerzetesrendhez tartozó Szilvay Jerne, aki az egri Karitász Központ munkatársaként dolgozik azért, hogy a világ számos pontján működő segélyszervezet által megfogalmazott célok – így többek között az idősek és betegek, a fogyatékkal élők, a hajléktalanok, a rászoruló családok vagy épp az üldözött keresztények, valamint a menekültek patronálása – megvalósuljanak. Hogy hogyan került kapcsolatba a Karitásszal, s miként tartja fontosnak a bajbajutottak gyámolítását? Beszélgetésünkkor – sok más mellett – erről is kérdeztük.
Azt tudom, hogy egy kilencgyermekes, hívő családból származik, amelynek tagjai a rendszerváltást megelőzően is gyakorolták a vallásukat. Innen egyenes út vezetett az angolkisasszonyokig?
Való igaz, templomjáró família volt a miénk – meséli Szilvay Jerne –, amely rendszeresen felkereste azt a pestszentlőrinci kápolnát, ami egy családi ház átalakítása révén született, s amelyet a ferencesek lelkisége hatott át, lévén ők jártak oda misézni. Volt ott egy templomi kórus is, ahová örömmel jártam, jóllehet inkább a közösségi élmény kedvéért, semmint a hit miatt. És bár akkortájt még csak gondolni sem gondoltam arra, hogy egykor szerzetes leszek, nyilvánvalóan ezek az élmények is befolyásolták a későbbi, a majdani elhatározásomat. És volt még valami, aminek szerepe volt a sorsom alakulásában. Nevezetesen, hogy gyermekkoromban a családommal együtt nyaranta eltöltöttünk egy hetet abban a mátrai üdülőben, ahová papok jártak pihenni, kikapcsolódni. Így aztán módom nyílt közülük sokakat megismerni, méghozzá úgy, hogy nem foglalták le őket szolgálatuk ügyes-bajos dolgai. Azt hiszem, az elmondottak mind-mind elősegítették a megtérésemet.
Amire jóval a gimnázium befejezése után került sor, és amely – legalábbis az előbbiek erre utalnak – egy folyamat eredménye volt. Vagy konkrét történések is ebbe az irányba vitték?
Igen, több ilyen volt. Miután először nem vettek fel a szegedi egyetemre, ahová matematika-fizika szakra jelentkeztem, megismertem egy Dunavarsányban élő, kétgyermekes családot, amelynél sűrűn megfordultam, és ahol az anyuka – aki később meghalt – olyan életet élt, amely szintúgy a szerzetesi hivatás felé indított, hiszen tudatosította bennem, hogy én is szolgálni, segíteni szeretnék. Mindez a rendszerváltás előtt volt, amikor még csupán egyetlen női szerzetesrend létezett Magyarországon, mégpedig a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek. Jelentkeztem hozzájuk, de azt felelték, előbb végezzek el egy évet az egyetemen – ahová időközben felvettek –, és utána jöjjek vissza. Ebből azonban nem lett semmi, minthogy nem mentem vissza az egyetemre, köszönhetően egy fiúval való kapcsolatomnak. Aztán rendkívül fontos volt egy általam hallott prédikáció is, amelynek során az atya azt mondta, „a jó legnagyobb ellensége a jobb”, ami számomra egyfajta jel volt, hogy tudniillik Isten valami jobbat tartogat nekem. Ezután kezdtem el behatóbban megismerkedni az angolkisasszonyok szerzetesrenddel, amelynek jezsuita szabályzata van. És mint az köztudott, a jezsuitáknak a következő a jelmondatuk: „Mindent Isten nagyobb dicsőségére!” Nos, számomra ezen élmények és események annyira egybecsengtek, hogy hatásukra 1992-ben jelentkeztem a rendbe.
És odahaza hogyan fogadták ezt a lépését?
Minthogy a szüleim mindig is nagyon szerették volna, ha a családunkból valaki szerzetesi vagy papi hivatást választ, kifejezetten örültek a szándékomnak, amelyet a testvéreim is minden további nélkül elfogadtak, ezért nekem az égvilágon senkivel nem kellett megküzdenem azért, mert úgy döntöttem, ahogyan.
A rend tagjaként mivel foglalkozott az idők során? És hallottam, hogy most új feladatai is vannak…
Többféle szolgálatom is volt. Mivel matematika-fizika szakos tanári diplomám is van – amit Egerben szereztem –, dolgoztam pedagógusként és kollégiumi nevelőként is, amiként kisebb gyerekekkel épp úgy foglalkoztam, mint gimnazistákkal. Később a gazdaság irányába mozdultam, elvégezve egy mérlegképes könyvelői OKJ-s képzést, s majd’ egy évtizedig könyveltem a püspökkari konferenciának. Amikor visszakerültem Egerbe, az egyházmegye katolikus iskoláinak felügyeleténél tevékenykedtem, illetve egy időben elláttam az angolkisasszonyok itteni iskolájának igazgatóhelyettesi teendőit is. Ami az Ön által említett új megbízatást illeti, nos, ellátom egyfelől a magyarországi nővérek képviseletét, másrészt ökonómus gazdasági vezetője vagyok rendünk itthoni részének. És természetesen teszem a dolgom a helyi Karitászban is.
Velük mikor és hogyan került kapcsolatba?
A diákjainkat kísértem el hozzájuk, akik – többek között – ruhák válogatásával, élelmiszercsomagok összeállításával teljesítették a számukra előírt 50 órás közösségi szolgálatot. Ennek során ismertem meg az Egri Karitász igazgatóját, Árvai Ferenc atyát is. De volt egy másik kapcsolódási pont is. Amikor ugyanis az egyik évben hallottam, hogy a városban megnyitották a krízismelegedőt, nekünk pedig volt megmaradt iskolatejünk, úgy gondoltam, utóbbinak bizonyára jó hasznát veszik majd a hajléktalanok. Ezért elvittem nekik, aminek az lett a vége, hogy elkezdtem rendszeresen, naponta kétszer is kijárni hozzájuk, hogy reggelit és vacsorát biztosítsunk számukra. Hosszú időn keresztül önkéntesként segítettem a szervezet munkáját, két esztendeje pedig – amikor az újabb szolgálati helyeimről megint visszatértem Egerbe – főállásban, vagyis munkaviszonyban végzem a rám bízottakat.
Melyek voltak azok a megmozdulásaik, amelyekre a legszívesebben gondol vissza?
Például arra a küldetésünkre, amely 2015 novemberében volt, s amelynek során az Egri Karitásztól hatan utaztunk el a horvát–szlovén határon lévő menekülttáborba, amiben a magyarországi Katolikus Karitász működtetett egy egészségügyi bázist. Itt segítettünk a betegek ellátásában, ami nem volt kis munka, lévén naponta akár másfél száz embert is gyógykezelni kellett. De rendkívül emlékezetes volt az is, amit a borsodi viharkárok nyomán tettünk, amikor a pusztító viharok több településen tettek jószerivel lakhatatlanná otthonokat. Ekkor nem csupán az érintett önkormányzatokkal és családokkal vettük fel a kapcsolatot, de végigkísértük azt a folyamatot is, amelynek eredményeként a brutálisan megrongálódott otthonokat szépen helyrehozták. És végül itt van a közelmúlt, a koronavírus-járvány első hulláma, amely miatt Árvai atyával két rövid hónap leforgása alatt vagy 6 ezer kilométert tettünk meg, hogy a szervezetünk által készített élelmiszercsomagokat elszállítsuk azoknak a csoportjainknak, amelyek önkéntesei aztán eljuttatták azokat a rászorulókhoz.
Sokan úgy vélik, napjainkra a legtöbbekből kiveszett a segítőkészség, hiszen mindenki csak a saját gondjaival, boldogulásával van elfoglalva, miközben fittyet hány mások bajaira. Ön is ezt érzékeli?
Szerencsére nem. Az egri főegyházmegyében, ahol mi dolgozunk, s aminek a területi fennhatósága több megyére is kiterjed, 65 Karitász-csoport tevékenykedik, amelyek összesen több mint kilencszáz önkéntest számlálnak. Utóbbiaknak persze, nem ez a munkájuk, vagyis a szabadidejüket áldozzák fel azért, hogy karitatív tevékenységet végezzenek. Ráadásul hihetetlenül fontos a szerepük, mert mi itt, a központban aligha tudnánk eldönteni, hogy egy-egy településen kik azok, akik valóban támogatásra szorulnak. Tehát ezek az önzetlen emberek nemcsak a meghosszabbított karjaink, amikor átadják az adományokat a valamely okból nehéz helyzetbe kerülőknek, de a szemeink is, ugyanis ők látják, hol a legnagyobb a szükség. Ezek alapján tehát azt gondolom, nagyobb sommás – és nem is helytálló – azt állítani, hogy manapság hiánycikk a szolidaritás. Szerintem az emberekből nem veszett ki a segíteni vágyás.
Lehet tudni, hogy jellemzően honnan kerülnek ki a Karitász által felkaroltak, illetve az erre várók?
A szervezetnél folytatott tevékenységem során alapvetően két, sőt igazából három embertípussal találkozom. Közülük számunkra a legfőbb gondot azok jelentik, akik jószerivel tőlünk várják az életük megoldását, miközben ők maguk még csak kísérletet sem tesznek arra, hogy kiverekedjék magukat a bajból. Vannak aztán azok, akik valóban krízishelyzetbe kerültek, s bár a világon mindent megtesznek ezen állapot felszámolásáért, egyedül mégsem tudnak fölülkerekedni a gondjaikon. Ebben az esetben viszonylag egyszerű a dolgunk, megtesszük értük, amit csak tudunk. Utóbbiak között viszont akadnak olyanok – ezért beszéltem három típusról –, akik bár megérdemelnék, hogy a pártfogásunkba vegyük őket, nem mernek kérni, többnyire, mivel szégyellik a szegénységüket, az elesettségüket. Előfordult például, hogy egy diák hamis orvosi papírral igazolta az iskolai hiányzását. Kivizsgáltuk az ügyet, s nem kizárólag arra derült fény, hogy nem betegségről volt szó, hanem a szülei nem tudták megvenni neki az utazáshoz szükséges bérletet, de arra is, hogy az otthonukban egy ideje már gyertyával világítanak, mert kikapcsolták náluk az áramot. Ekkora volt a baj, ők mégsem mertek senkihez sem fordulni.
Rövidesen itt a karácsony. Feltételezem, ilyenkor a Karitásznak is gyarapodnak a tennivalói…
Így van, ilyentájt számos dolgot csinálunk. Ott van például a Legyél Te is Mikulás! elnevezésű akció, amelyben gyerekek ajánlanak fel olyan holmikat, amiket ők már nem használnak, de amelyeknek más kortársaik még hasznát vehetik. Aztán említhetném az Egymillió csillag a szegényekért elnevezésű, az egész országra kiterjedő megmozdulást is: ennek lényege, hogy akik adományoznak, kapnak egy-egy gyertyát, amit karácsonykor az otthonaikban majd meggyújthatnak, s ami emlékezteti őket arra, hogy jót cselekedtek. És persze, ott az a sok élelmiszercsomag is, amiket eljuttatunk majd a rászorulókhoz.
Ön hol tölti az ünnepet?
Miután Egerben egyedül élek, minden bizonnyal elutazom majd valamelyik rendházunkba, hogy az ottani szerzetestársaimmal együtt töltsem a szentestét. De ez tényleg csak az estére vonatkozik, mert december 24-én napközben még készítjük az élelmiszercsomagokat, hogy azok időben ott lehessenek a családoknál.
A végére még egy személyes kérdés… Többször szólította Egerbe a szolgálat: először 1993 és 1999 között dolgozott itt, aztán 2013-tól vagy négy éven át, most pedig – immár több mint két esztendeje – újra csak a megyeszékhelyen él és tevékenykedik. Érdekelne, vajon mit jelent Önnek ez a város?
Rengeteget. Bár Budapesten nőttem fel, számomra az túl hatalmas, míg Eger valóban egy szép és emberléptékű város. Azt is mondhatnám: a szívem csücske.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
