Elismerésekről, vezetésről, oktatásról dr. Berhés István főorvossal

A Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet alkalmazottainak adható legrangosabb kitüntetés a Markhot-díszoklevél, amelyet a névadó tiszteletére évente rendezett tudományos konferencián és emlékülésen adnak át, és amellyel egy olyan személy tevékenységét értékelik, aki évtizedek óta végez színvonalas gyógyító munkát az intézményben. Nos, a kórház igazgatósága és tudományos bizottsága nemrégiben dr. Berhés István főorvost találta érdemesnek erre az elismerésre, aki 1978-ban érkezett Heves megye legnagyobb egészségügyi szolgáltatójához, és akinek – illetve az általa irányítottaknak – betegek sokasága köszönheti a gyógyulását. Találkozásunkkor pályája főbb állomásairól kérdeztük őt.

2019-ben az „Eger Kiváló Orvosa” cím birtokosa lett, most Markhot-díszoklevelet kapott. Fontosnak tartja az elismeréseket?

Ahogy az emberek többségének – mondja dr. Berhés István –, nekem is jólesik, ha visszaigazolják a munkámat. Ami a most kapott kitüntetést illeti, mivel ilyet annak idején, orvosigazgatóként magam is adtam át, tudom, hogy ezt a kórház vezetése és tudományos bizottsága az itt végzett, több évtizedes tevékenység alapján ítéli oda. Szóval a Markhot-díszoklevélre egyfajta életműdíjként tekintek, s mint ilyennek, számomra nagyon komoly értéke van.

Az érettségi után magától értetődő volt, hogy az orvosira felvételizik?

Valahol igen, méghozzá két okból. Egyrészt, mert bár a szűkebb családunkban nem volt senki orvos, a rokonságban annál inkább: ez volt a hivatása édesanyám testvérének, illetve unokatestvérének, akárcsak a – nálam tizenkét évvel idősebb – unokatestvéremnek. Úgy hiszem, mindez kihatott az én pályaválasztásomra is, másfelől pedig a Tóth Árpád Gimnázium biológia-kémia tagozatára jártam, ami szintén befolyásolta a döntésemet. S nem csak az enyémet, hiszen az akkori osztálytársaim közel fele orvosi diplomát szerzett. Szóval mind a környezetemben látottak, mind az iskolai tanulmányaim azonos irányba vittek.

1983-ban belgyógyászatból szakvizsgázott, rá öt évre endokrinológiából. Miért éppen e területek fogták meg?

A belgyógyászat teljes egészében az én döntésem volt, ami ráadásul nem egyik pillanatról a másikra született meg bennem, hiszen már másodévfolyamos egyetemistaként is azt terveztem, hogy majdan belgyógyász leszek. Főként azért, mert véleményem szerint az általános medicina egészét legnagyobb mértékben a belgyógyászat képes áttekinteni, minthogy az nem annyira specializálódott terület, mint a többi. Az endokrinológiával kapcsolatban viszont más a helyzet, azt ugyanis az egykori főnökömnek, dr. Gyetvai Gyulának köszönhetem. Miután 1983-ban átvette a belgyógyászati osztály vezetését, át is szervezte azt, s fiatalokból verbuvált egy csapatot. Mivel ő maga is endokrin szakorvos volt, s az osztályán is ki akart alakítani egy ilyen profilt, két kollégáját erre az irányra igyekezett állítani. Ezek egyike voltam én.

És miért Egerben helyezkedett el, elvégre ott volt a szülővárosa, azon belül is a klinikai központ…

A klinika belgyógyászata nemigen jöhetett szóba helyhiány miatt, más szakterületre viszont én nem akartam menni. A mai Kenézy Gyula Kórház elődje pedig nem volt vonzó számomra, hiszen akkoriban még elég távol volt attól az állapotától, ami jelenleg jellemzi. Úgy voltam a dologgal, ha nem a klinika, akkor valamelyik megyei kórház belgyógyászatán vállalok munkát. Bár több helyre is pályáztam, s mindegyikre sikerrel, végül Egert választottam, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy a korábban már említett orvos unokatestvérem egyik barátja itt dolgozott.

Irányította a III. számú belgyógyászati osztályt, korábban pedig az intézmény orvosigazgatója is volt. Azon vezetők közé tartozott, akik egy személyben döntenek el mindent, vagy azokhoz, akiknek számít a többiek véleménye is?

Mindig is a kompromisszumokra törekedtem. Régen egyszer valaki ezt fel is rótta nekem, mondván, hiányzik belőlem a gyilkos ösztön. Azt feleltem, ha nem haragszik, ezt dicséretnek veszem. A lényeg, hogy mindenkor olyan megoldásokat igyekeztem találni, amelyek valamennyi érintett – de legalábbis a többségük – számára elfogadható. S még valami… A „főnökösködés” önmagában soha nem izgatott vagy motivált. Vagyis, ha nem arról lett volna szó, hogy azokat a munkatársaimat kell vezetni, akikkel hosszú-hosszú ideje együtt dolgozunk, aligha vállalom a dolgot. A hatalom számomra érdektelen volt, én inkább annak a csapatnak akartam a hasznára lenni, aminek magam is egyik tagja vagyok. Ugyanez volt a helyzet, amikor a kórház menedzsmentjébe kerültem be, csak ott nem egy osztály dolgozóival, hanem egy nagyobb közösséggel együtt kellett megoldanunk feladatokat.

A Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakközépiskolában belgyógyászatit tanított, közel két évtizeden át pedig – volt egyeteme tutoraként – a rezidensek gyakorlati oktatásában vett részt. Szerette csinálni?

A középiskolások tanításától kezdetben idegenkedtem, de ma már másként értékelem az ott töltött négy évet, főként, mert azt látom, hogy azok zöme, akik úgymond a kezeim alól kerültek ki, most is az egészségügyet szolgálják, sőt, remekül megállják a helyüket. Ami a szakorvosjelöltek oktatását illeti –amit a munkatársaimmal közösen végeztünk –, a leglényegesebbnek azt tartom, hogy a rezidensekkel sikerült megszerettetnünk a belgyógyászatot. És hogy nem kizárólag a szakmai tudnivalók átadására törekedtünk, de arra is, hogy olyan légkört teremtsünk, amely vonzó lehet, illetve amelyben később is szívesen dolgoznának.

Bár nyugdíjas, lényegében ugyanúgy gyógyít, mint korábban. Egyértelmű volt, hogy nem fejezi be?

Az, hogy valamely módon folytatom, igen, ám az, hogy mind a fekvő-, mind a járóbeteg-ellátásban, mind a rezidensek képzésében részt vehetek majd, már nem. Ez nem olyasmi, ami automatikusan jár, hanem egy lehetőség, aminek – ha megadatik – örülni kell. S persze, elismerése is annak a munkának, amit az ember az elmúlt évtizedekben végzett.


SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT