A Bazilikában vettek végső búcsút Eger első szabadon választott polgármesterétől, dr. Ringelhann Györgytől. A megemlékezésen elhangzott: személye, tehetsége, eltökéltsége áldást jelentett a város számára. A fáradhatatlan egri polgár példás vezető és barát volt, aki mindig a település fejlesztéséért, valamint az itt élők érdekeiért dolgozott.
Stanga István interjúja dr. Ringelhann Györgynével Életről és halálról, szép és fájó emlékekről…
Noha magam is tudtam, hogy dr. Ringelhann György, Eger első szabadon választott polgármestere jó ideje betegeskedik, mégis váratlanul ért a halálhíre. Különösen, mert amikor legutoljára találkoztunk, egy kifejezetten jó hangulatú, kellemes kora délutánt töltöttünk együtt, amelynek során végigvettük életútja szinte minden fontos állomását, legyen szó a családi háttérről, a sportról, a gyógyításról, vagy éppen a szülővárosa irányításával eltöltött évekről. És persze, az olyan, nehezen megélt történésekről is, mint amilyen a polgármesteri székből való távozása volt, különösen pedig a betegsége, ami oly sok esztendőn keresztül székbe kényszerítette. De vajon hogy látta ezeket az eseményeket az a valaki, aki az évtizedek folyamán mindig is a legközelebb állt hozzá? Dr. Ringelhann Györgynével beszélgettünk.
Jóllehet a vele készített interjú óta nem találkoztam a férjével, megdöbbentett, ami történt, mert ugyan sokan tisztában voltunk a súlyos betegségével, valahogy mégsem lehetett számítani ilyen drámai fordulatra…
Meglehetősen váratlan volt a halála – mondja dr. Ringelhann Györgyné –, mert bár a mozgásában már jó ideje erősen korlátozott volt, Gyuri az utolsó napokig tevékeny és minőségi életet élt idehaza. Persze, a helyváltoztatás csakis támogatással ment neki, legyen szó ebédelésről, tisztálkodásról vagy bármiről, de egy pillanatig sem volt egy, az ágyában tehetetlenül fekvő valaki. Mindezért örökre hálás vagyok azoknak a képzett szakembereknek, akik mind itthon, mind pedig a kórházban eltöltött, végső napok során segítséget nyújtottak nekünk, hiszen nem kis részben nekik köszönhető, hogy a férjem idehaza is emberhez méltó módon élhetett, majd ugyanígy távozhatott.
Kicsit kanyarodjunk vissza a régmúltba… A férje nem pusztán egy ismert, tősgyökeres egri dinasztia tagja volt, de ismert és kedvelt gyerekorvos is. Vajon minek volt betudható a népszerűsége az emberek és a munkatársai körében?
Úgy gondolom, többek között a képzettségének. Amikor például az „átkosban” kimentünk Afrikába, hogy ott gyógyítson, lett valutánk, ami idehaza nem volt sokakról elmondható. Nos, amikor nyugaton jártunk, az első utunk mindig a könyvesboltokba vezetett, ahol megvette azt a szakirodalmat, amihez itthon nem lehetett hozzájutni. Napjainkban az internet révén szinte minden tudományos eredmény rögtön „házhoz jön”, de a ’70-es, ’80-as években ez még korántsem volt így. Amikor pedig elolvasott egy-egy munkát, betette az orvosi könyvtárba, hogy mások is forgathassák. De nem félt megosztani a tudását, a tapasztalatait a fiatalabb nemzedékek tagjaival sem. Sőt, amikor mindezt az egyik kollégája szóvá tette, mondván, a későbbi vetélytársait neveli ki, azokat, akik egyszer majd meghaladják őt, azt felelte: éppen ez a cél. A fiatal orvosok ezért is tisztelték őt.
A gyógyítás mellett sportolóként is közismert volt: eredményes gyorsúszóként indult, majd – az apai örökséget folytatva – átnyergelt a vízilabdára. Feltételezem, ezért is volt a szívügye a jelenlegi Bitskey Aladár uszoda megépítése, amelynek a létrehozását óriási viták övezték. Mindezt hogyan élte meg?
Az igazság az, hogy ez a történet jóval messzebbről indul. Nagyon jól emlékszem, hogy Gyuri már a régi fedett uszoda felrobbantása után is többször bement a városi tanácsra, hogy egy új létesítmény mellett lobbizzon. Azzal érvelt, hogy Eger olyan nagyszerű úszó- és vízilabdamúlttal rendelkezik, hogy egyszerűen nem maradhat fedett uszoda nélkül, nem is beszélve a városbeli úszásoktatásról, amely az iskolákban tanuló fiatalok esetében is nélkülözhetetlen lenne. Ami pedig a későbbi időszakot illeti, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az úgynevezett „Makovecz-uszodáért” meg kell majd küzdenie. Ám az igazi traumát az jelentette számára, amikor az 1998-as önkormányzati választásokat követően az új polgármester szinte azonnal leállította az építkezést. Mindez lényegesen jobban fájt neki, mint a tisztsége elvesztése, ráadásul rendkívüli mértékben megviselte az egészségét is. Csak én tudom, hány és hány éjszakát járkált idehaza föl és alá, azon töprengve, vajon mit lehetne tenni, hogy ne egy torzó maradjon egy nagy álomból.
Az bizonyára komoly elégtételt jelentett, amikor – hogy Önt idézzem – a nagy álomból valóság lett…
Igen, de korántsem hiúsági okokból, hanem mert ő tényleg vallotta azt az ókori bölcsességet, hogy ép testben ép lélek, s úgy gondolta, egy iskolavárosban mindez különösen érvényes.
Az előbb részint már érintettük a politikát, amelynek 1990-től ő is a részese lett. Ám ahogyan azt a vele készült interjúban elmesélte, nagyon nehezen adta be a derekát. Miért?
Először azzal keresték meg, hogy legyen országgyűlési képviselő, de nem vállalta, mivel úgy vélte, az teljes embert kíván, márpedig ő továbbra is szeretett volna gyógyítani. Később viszont arra kérték fel, hogy akkor legyen polgármesterjelölt. Nagyon sokáig gondolkodott, mert eszébe jutottak mindazok a szörnyűségek, amiket a családjával tettek, ennek kapcsán pedig az édesapja tanácsa, hogy mindenkor tartsa magát távol a politikától. Ennek tudható be aztán az is, hogy nem jogászi pályára ment, hanem az orvoslást választotta. De végül meggyőzték, hogy őt Egerben mindenki elfogadja, hiteles embernek tartja, aki ráadásul nemcsak egy ismert, de egy köztiszteletben álló családból is származik. És – tették hozzá – első szabadon választott polgármesterként egy olyan úttörő munkát végezhet, ami a majdani követőknek megmutathatja, miként is kell egy várost becsületesen irányítani. Ezek az érvek hatottak, így aztán elvállalta a feladatot, noha azt hitte – ma már nyugodtan kijelenthetjük: fölöttébb naivan –, hogy a polgármesterség mellett is folytathatja a gyermekek gyógyítását.
Ha ez nem is sikerült neki, az mindenesetre kiderült, hogy szerette csinálni a polgármesterkedést, ami nemcsak felejthetetlen találkozások egész sorát adta, de sikerélményeket is: így – a már említett fedett uszodán túl – a legfontosabb eredmények közé sorolta az ipari park létrehozását, a ZF cégnek a városba csábítását, avagy épp a szennyvíztelep rekonstrukcióját. Úgy gondolom, ezek után rendkívül nehezen élhette meg, hogy 1998-ban át kell adnia a székét…
Igen, és ez a tény jócskán felerősítette a már meglévő betegségét is. Az természetesen más kérdés, hogy eredménye nem érte őt teljesen váratlanul, mivel tisztában volt azzal, hogy a városnak vannak olyan területei, amelyeknek a lakói nem igazán értik, látják át, miért is fontos egy olyan projekt, mint amilyen például a fedett uszoda létrehozása volt. És hát, igaza is lett, mert utóbb jól látszott, hogy az akkori ellenzék hol tudott olyan előnyre szert tenni, amelynek révén néhány száz szavazattal le tudták győzni őt. De az vitathatatlan – és ezt ő is így érezte –, hogy a választási sikertelenség, nem különben az azt követő tépelődés hihetetlenül sokat rontott az állapotán. És ezt nálam jobban senki nem tudja, mivel én a nap huszonnégy órájában vele voltam.
Ha már a betegségénél tartunk… Számomra nagyon meglepő volt, hogy milyen nyíltsággal beszélt a Parkinson-kórról – amiről orvosként ráadásul a világon mindent tudott –, mert tapasztalataim szerint az emberek döntő többsége nem szívesen vallja be, milyen egészségügyi gondokkal küszködik…
Ez az alapállás egyfelől betudható volt az intelligenciájának. Másfelől tényleg minden apró részletét ismerte ennek a betegségnek, hiszen az interneten olyan információknak is utánanézett, amelyekről esetleg addig nem hallott. Eleinte egy asztali számítógépet használt a világhálón való keresgéléshez, később viszont – ahogyan a helyváltoztatás egyre nehezebbé és nehezebbé vált számára – egy laptop segítségével követte, mi is történik hazánkban és a nagyvilágban. Ezért is mondtam korábban, hogy a súlyos betegség ellenére is tevékeny, minőségi életet élt, mivel az internet mellett állandóan olvasott is, legyen szó valamilyen könyvről, netán a legújabb orvosi szaklapról, amiket például élete legvégén is az első betűtől az utolsóig elolvasott.
Számomra elég sokat elárul, hogy a városban mindenkinek, aki csak egy kicsit is közelebbről ismerte őt, nem „polgármester úr”, de még csak nem is „Ringelhann György” volt, hanem „Ringelhann Gyuri” vagy „Ringelhann Gyurka”. Elgondolkodott már azon, hogy ez a közvetlenség miből fakadt? A családja ismertségéből? A sportolóként és gyermekorvosként szerzett népszerűségből? A személyiségéből?
Ez mind-mind közrejátszhatott a dologban, de meggyőződésem szerint főleg az egyéniségének volt köszönhető. Nem egyszer és nem kétszer tapasztaltam meg, hogy neki valóban volt egyfajta aurája, erős kisugárzása. Bebizonyosodott ez például az afrikai tartózkodásunk során is, mert noha ott senkit sem ismertünk – arról már nem is beszélve, hogy egy, az európai kultúrkörtől merőben eltérő világba csöppentünk –, kis idő múltán már mindenhová hívtak bennünket vendégnek, ami egyértelműen az ő kifogástalan megjelenésének, kedvességének, intelligenciájának, mosolygós lényének volt betudható. Rengeteget tanultam tőle jómagam is: például türelmet, aztán, hogy mindenkit csakis a teljesítménye alapján szabad és kell megítélni, illetve, hogy miként tud az ember valakinek bántás nélkül, ám mégis határozottan nemet mondani. Úgy hiszem, mindennél többet elárulnak róla Márai Sándor azon sorai, amiket Gyuri az ars poeticájának tartott, és amelyek így hangzanak: „Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán a világban sem találtam”.
Végezetül engedjen meg egy, talán az eddigieknél is személyesebb kérdést: igaz, hogy jövőre egy szép, kerek évfordulót ünnepeltek volna?
Valóban, hiszen 2021-ben lett volna pontosan fél évszázada annak, hogy összeházasodtunk. Mind a ketten nagyon készültünk erre a nem mindennapi eseményre, ám a sors közbeszólt.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
