Emlékhely készült a donorok hozzátartozói és a megmentettek számára

Október elején, a szervdonációs és transzplantációs világnaphoz kapcsolódva adták át  a Kisasszony temetőben azt az emlékhelyet, amely ritkaságnak számít. Ritkaságnak azért, mert hazánkban mindössze két hasonló létezik, legfőképp pedig, mert azzal a céllal hozták létre, hogy Egerben is legyen egy olyan hely, ahol a donorok családtagjai emlékezhetnek elveszített szeretteikre, s ahol a megmentettek is kifejezhetik hálájukat az ismeretlen szervadományozóknak. Hogy miként is született meg az emlékhely gondolata, s hogy kik segítettek az elképzelés megvalósításában? Egyebek mellett erről beszélgettünk a kezdeményezés elindítójával, Balogh Ilonával, illetőleg Fodor Józseffel, a Szervátültetettek Heves Megyei Sport- és Érdekvédelmi Egyesületének elnökével.

Mint azt Balogh Ilona elárulta, az emlékhely kialakításának ötlete nem kis részben lánya tragédiájához köthető, aki mindössze 32 esztendős volt, amikor tüdőgyulladás miatt bekerült az egri kórház intenzív osztályára, ahol több napig kómában volt, majd elhunyt. Amikor az orvosok közölték az édesanyával, hogy Linda megmentésére nincs esély, annak az eszébe jutott, hogy amikor a gyermeke megszerezte a jogosítványát, azt mondta neki, ha valami baj történne vele, például balesetet szenvedne, a szerveit szeretné felajánlani mások számára. És hát, így is történt. Az csak később, egy köszönőlevélből derült ki, hogy Linda szervei hat emberben élnek tovább.

Először arra gondoltam – mondja az édesanya –, hogy egy alapítványt hozok létre, ám azt annyira körülményes lett volna megvalósítani, hogy végül letettem a dologról. Ezt követően vetődött fel egy emlékhely létesítése, ami már csak azért sem tűnt lehetetlen vállalkozásnak, mert rendelkezésünkre állt egy olyan sírhely, amelyet erre a célra felhasználhattunk. Mivel kifejezetten azt szerettem volna, hogy ez az emlékhely egyfajta összefogás eredményeként szülessen meg, nagyon örültem, hogy a szervátültetettek megyei egyesülete nyomban a kezdeményezés mellé állt, s végig segítette az ügyet. De rajtuk kívül még sok-sok mindenkitől kaptunk támogatást, úgyhogy tényleg elmondható: közös erőfeszítésnek köszönhető a siker.

Amikor Balogh Ilona felkeresett – mondja Fodor József, a Szervátültetettek Heves Megyei Egyesületének elnöke –, természetes volt, hogy segítünk neki. Egyrészt, mert tökéletesen érthető, hogy szeretné, ha a lányára úgy is emlékeznének, mint olyan valakire, akinek a szervei hat ember életének a folytatását tette lehetővé, másfelől pedig ilyen emlékhely csupán kettő létezik az országban, Budapesten, illetve Kiskunfélegyházán, de azokat felkeresni erről a vidékről körülményesebb.

Elmesélné, hogy Ön mikor és milyen körülmények között került a hazai szervátültetettek közé?

Idén július 5-én volt hat éve, hogy átestem a műtéten. A történetem leginkább azzal a három szóval írható le, hogy „derült égből villámcsapás”… Hiszen 55 éves koromig az égvilágon semmi bajom nem volt, dolgoztam, a nap 24 órájában tettem-vettem, táncoltam, tánccsoportot vezettem és így tovább. Aztán az egyik nap olyan gyengeség fogott el, hogy egyszerűen képtelen voltam kiszállni az autómból. Kiderült, hogy egy autoimmun betegség annyira tönkretette a májam, hogy sürgősen új szervre lenne szükségem. Oly nagy volt a baj, hogy nem is tudták megállapítani azt az értéket, ami pontosabb képet adott volna a májam állapotáról, ezért az orvosok azt mondták, előfordulhat, hogy 2-3 évig is élhetek így, de az is megeshet, hogy csupán 2-3 hétig. Szóval egy esélyem maradt: ha új szervet kapok. Ami – csodák csodájára – hihetetlenül gyorsan bekövetkezett: januárban lettem beteg, februárban közölték velem, mi lehet a megoldás, a következő három hónap során átestem másfél tucat vizsgálaton, június 23-án felkerültem a transzplantációs listára, július 5-én éjjel pedig már a műtőasztalon feküdtem…

Úgy hallottam, Ön nem csupán az elnöke a Szervátültetettek Heves Megyei Sport- és Érdekvédelmi Egyesületének, de a létrehozója is…

Így igaz. Három évvel ezelőtt Budapesten részt vettem a szervátültetettek számára megrendezett, Képzett Beteg Program című eseményen. Ott hallottam, hogy bár a Hevesben élő transzplantáltaknak korábban létezett egy szervezetük, ám megszűnt, míg a szomszédos Nógrádban soha nem volt. Akkor megkérdezték tőlem, hogy nem lenne-e kedvem újra megszervezni, én pedig igent mondtam, s azóta működünk.

Azzal, hogy az egyesület mi mindennel foglalkozik, nem igazán vagyok tisztában, viszont a nevéből arra következtetek, hogy a sportot különösen fontosnak tartják. Ugye, nem tévedek?

Valóban ez a helyzet, s nem véletlenül. Az orvosaink nem győzik elégszer hangsúlyozni, hogy azok a transzplantáltak, akik tevékenyen élnek, az állapotuknak megfelelő mozgást végeznek, rendszeresen sportolnak, sokkalta hosszabb életre számíthatnak, mint azok, akik begubóznak, magukba roskadtan ülnek az otthonukban. Egyébként az egyesület a másoknak nyújtott segítségről is szól, mert bár nem vagyunk orvosok, ezernyi tapasztalattal és jó tanáccsal tudunk szolgálni mindazoknak, akik még nem olyan régen vannak közöttünk. S ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy mindazok, akik valamiért szeretnének bennünket felkeresni, avagy épp az egyesületünk tagjai kívánnak lenni, az internet révén felvehetik velünk a kapcsolatot. De segítenek mindebben a Magyar Szervátültetettek Országos Sport, Kulturális és Érdekvédelmi Szövetségénél is, aminek a honlapján (https://www.trapilap.hu/) ott van minden adat, tudnivaló.

Ahogy tapasztalom, nálunk az emberek nagy többségének eszébe sem jut, hogy úgy rendelkezzen, halála esetén a szervei felhasználhatóak. Vajon miért?

Véleményem szerint ennek hazánkban nincsen meg a kultúrája. Sőt, az is tudott dolog, hogy amikor olyan valaki hal meg, aki kifejezetten nem tiltotta meg, hogy a szerveit más emberek megkaphassák, az orvosok próbálnak racionálisan, az esküjüknek megfelelően cselekedni – azaz az elhunyt szerveivel másokat megmenteni –, ám ez nagyon sokszor nem sikerül, mert a hozzátartozók megakadályozzák a dolgot. Ami emberileg ugyan teljesen érthető, más szempontból viszont rendkívül sajnálatos. Ezért is tartom olyan figyelemre méltónak, sőt, példaértékűnek, ha egy fiatal, élete teljében lévő, egészséges ember másokra, a többiekre is gondol. Mint ahogyan tette azt Balogh Ilona leánya, Linda is: mert bár az ő sorsa tragikusan alakult, az a hat család, amelynek a tagjai neki köszönhetően kaptak új esélyt az életre, mindörökre hálás lehet neki.


SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT