Fazekas Gábor: „Jóleső érzés, ha az ember tud a bajbajutottakon segíteni”

„Tüzoltó leszel s katona!” – szól József Attila Altató című költeményének egyik legismertebb sora. És hát, tényleg, nincs kisfiú, aki ne álmodozott volna arról, hogy egyszer majd egyenruhásként hajt végre bátrabbnál bátrabb tetteket. Más kérdés, hogy csak kevesen akadnak, akiknek ez az álmuk valósággá válik. Hát még olyanok, akiknek duplán is. Amiként történt az az egri Fazekas Gábor esetében, aki egy darabig hivatásos katonaként szolgálta a hazáját, majd tizenhárom esztendővel ezelőtt az akkori Egri Önkormányzati Tűzoltóság tagja lett. S hogy itt is becsülettel tette és teszi a dolgát, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy városunk közgyűlése nem oly régen „Eger Kiváló Tűzoltója” kitüntetéssel ismerte el eddigi tevékenységét. Találkozásunkkor az idáig vezető útról beszélgettünk vele.

Kíváncsi vagyok, hogy amikor tudomást szerzett a kitüntetéséről, mire gondolt? És mit szólt ehhez a felesége, a munkatársai?

Amikor az önkormányzat értesített a dologról – mondja Fazekas Gábor –, rettentően meglepődtem, hiszen a munkahelyemen senki sem szólt, így a parancsnok sem. Utóbb természetesen kiderült, hogy ő tudott róla. Amikor elgondolkodtam, hogy miért is tarthattak érdemesnek erre az elismerésre, arra jutottam, hogy mindez az évek során jelentkező feladatok teljesítésének szólt, hiszen olyan rendkívüli esemény nem történt, ami ezt önmagában indokolta volna. Ami a feleségemet illeti, ő is nagyon örült a dolognak, főként, mivel tőle is sok áldozatot követelt a hivatásom: például, amikor elmentem szerparancsnoki iskolára, majdnem egy esztendőre itt kellett hagynom őt, holott akkor született meg az egyik gyermekünk. Ezért aztán a babával kapcsolatos összes gond rá hárult. De most sem egyszerű a családi élet szervezése, ugyanis jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem iparbiztonsági szakirányán tanulok. És hogy mi volt a kollégáim véleménye? Bevett szokás, hogy a kitüntetést kapókat a többiek mindig cinkelik egy kicsit. Nálam ez elmaradt, ami akár azt is jelentheti, hogy úgy gondolják, jó helyre került az elismerés.

A fiúgyerekek zöme tervezi azt, hogy felnőve tűzoltó lesz, ami persze, érthető, hiszen az egyenruha, a nagy piros autó és a locsolás mind-mind vonzó dolog. Ön is így volt ezzel, annak idején?

Arra már nem emlékszem, milyen vágyaim voltak, de tény, hogy a középiskola elvégzését követően gépésztechnikusként szerettem volna elhelyezkedni. El is kezdtem dolgozni CNC esztergályosként és marósként, ám jött a sorkatonaság, ahol a rajparancsnokom mesélt a külföldön való szolgálatról, ami számomra nagyon motiváló volt, hiszen az ember világot láthat, nyelveket tanulhat, nem mellékesen pedig még több pénzt is kereshet, mint idehaza. Úgyhogy a leszerelés után egy kicsit még dolgoztam, de aztán felszereltem katonának. Ami egy ideig végleges életpályának tűnt, ráadásul három külföldi misszióban is szolgáltam: 2003-ban Irakban voltam, 2005-ben Afganisztánban, míg 2006-ban Bosznia-Hercegovinában. Ám 2007-ben bezárták az itteni laktanyát, az alakulat Debrecenbe került. De a baj nem is elsősorban ez volt, hanem az, hogy nekem és a feleségemnek – aki szintén katona volt – olyan időpontokban kellett volna külszolgálatba mennünk, hogy vagy másfél évig nem is találkoztunk volna. Mi inkább egymást választottuk, s maradtunk Egerben. Hívtak a büntetés-végrehajtáshoz, ahogyan a rendőrséghez is, de végül a tűzoltóságot választottam.

Szóval nem mindig a tudatosság irányította az életét, viszont amit a kitüntetése indoklásában írtak Önről, számomra azt jelezi, nem bánta meg, hogy így alakult a sorsa…

Valóban nem, s megszerettem ezt a hivatást. Olyannyira, hogy 2013-ban, az első fiam születésekor el is küldtek szerparancsnoki képzésre, ami megint csak hajtóerőt jelentett, hiszen azt mutatta, hogy ezen a területen is tudok egyről a kettőre jutni. Nem is beszélve arról, hogy jóleső érzés, ha az ember tud a bajbajutottakon segíteni. Meg aztán rendkívül változatos munkáról van szó, mert noha egy-egy tűznél vagy balesetnél látszólag ugyanazokat a műveleteket végezzük, két egyforma bevetés nincsen.

Az imént említette a szerparancsnoki iskolát, jelenleg pedig a közszolgálati egyetemre jár. Miért véli fontosnak, hogy folyamatosan tanuljon, képezze magát?

Úgy hiszem, ha valaki a munkahelyén helyt akar állni, ha szeretné, hogy a társai is érezzék, mindent megtesz a közös eredmények érdekében, akkor szükség van arra, hogy ne rekedjen meg ugyanazon a szinten. De ha már a többiekről esett szó… Az rendkívül jó érzés, hogy ők teljes mértékben elfogadtak és elfogadnak, illetve, hogy már akkortájt is hallgattak rám, amikor még nem voltam szerparancsnok. Amivel csak azt akarom mondani, hogy mindez nem kinevezés kérdése.

Bár a hollywoodi filmek nem ritkán túloznak, azért nem vitás, hogy a tengerentúlon – és még jó pár helyen – komoly becsületük van a tűzoltóknak az átlagemberek körében. Itthon is ezt tapasztalja?

Ha a hivatásunknak talán nincs is akkora respektje, mint az Egyesült Államokban, azért az érezhető, hogy az emberek hálásak nekünk. Legfőképp természetesen azok, akiken segítünk, de úgy általában is tudja mindenki, hogy mi az életek és az értékek megmentéséért dolgozunk.

Most egy olyan kérdést teszek fel, ami a bulvársajtóra jellemző, de egy tűzoltónál szerintem mégis indokolt: került már izgalmas, különleges, netán életveszélyes helyzetbe?

Erre most valami bulvárosat kellene válaszolni, de az igazság az, hogy komoly szenzációval nem szolgálhatok. Számunkra valamilyen szinten minden eset különleges, hiszen mindegyiknek megvan a maga sajátossága.

Ha már az elején szóba kerültek a tűzoltó hivatásról álmodozó kisfiúk, fejezzük is be velük, főként, mert Önnek is két fiúgyereke van. Mondta már valamelyikük, hogy szívesen követné az édesapját?

A kisebbik teljesen más beállítottságú, de a nagyobban látok ilyesféle érdeklődést, neki tetszik a munkánk. Szóval lehet, hogy a családból érkezik majd az utánpótlás.


SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT